Abraham Maslow munkássága a 20. század közepén a pszichológiába türemkedő egzisztencialista és fenomenológiai elvek letisztulását és rendszerezését tette lehetővé. Felvállalva az eszmei és módszertani kidolgozatlanságból fakadó sebezhetőséget, a pszichológiatörténet egyik legszebb iskoláját hozta létre.

A 20. század első felében a lélektant két nagy iskola jellemezte:

• Európában a pszichoanalízis,
• az Egyesült Államokban a pozitívista módszertanra épülő behaviorizmus.

Az előbbi az emberi jóságot, az utóbbi pedig magát az emberi élményt száműzte a lélek tudományából. Maslow, Rogers, Allport, Horney munkásságának köszönhetően a pszichológia tárgya a létből származtatott lélek, tanulmányozási módszertana pedig az egyéni beszámoló lett. Az introspekciót hirdető fenomenológiai nézőpont alapjaiban rengette meg a patkánykutatásokra épülő viselkedéspszichológiát. Az egzisztencialisták előjel nélkülisége a végtelenül pesszimista pszichoanalítikus emberképet jótékonyan kiegészítette pozitív erkölcsiséggel, emberséggel.

Aki a pszichológiában az emberséget, a kibontakozást, a lelki növekedés ismeretéhez vezető tudást keresi, az a humanisztikus irányvonalat keresi. Talán a jungi komplex analítikus iskolát leszámítva nincs a pszichológiának még egy ilyen emberközpontú, fejlődéscentrikus, gyakorlati rendszere.

A középiskolai tankönyvekben fellelhető felszínes, érdektelen pszichológiai ismeretek közvetítése helyett az önmegvalósításról, a csúcsélményekről, a növekedés lélektanáról kellene szólni. Arról a gazdag eszmeiségről, mely a bennünk lakozó igaz természet kibontakoztatásának lehetőségét vázolja fel. Ha még nem olvastál pszichológia tárgyú könyvet, akkor figyelmeztetlek: ne Atkinsonnal kezdd!

A további bejegyzéseimben a humanisztikus pszichológia alapelveiről és eszmeiségéről fogok szólni. Érinteni fogok minden fontosabb témát, ami az önmegvalósítással kapcsolatos, ami segíthet abban, hogy teljesebb életet éljünk.