Hogyan alakul ki az én? Mit érzékel a csecsemő a külvilágból? Hogyan állnak össze az ingerek észleléssé, majd képzetekké? Mi az a minőségbeli ugrás, amitől az én különválik a nem-éntől? Mennyire meghatározók a korai gyermekkori élmények?

Nézem Annát, s próbálom megfejteni, hogy mi zajlik le kis obliófejében. A tárgykapcsolat elmélet hívei szerint a csecsemő első hónapjában az ingerek két kategória mentén szerveződnek: jó és rossz élmények mentén. Minden érzékelés mellé előjel kerül, mégpedig rendkívül kontrasztos módon, mely csak hosszú évek során árnyalódik. A második és hatodik hónap között a csecsemő a gondoskodó személy közvetítése révén kezdi megismerni az én és nem-én közti különbséget. A szülő legfontosabb funkciója, hogy segít a valóság közvetítésében. Összességében az első életév a bizalom vs. bizalmatlanság problémájáról szól.

1. A felkapatás mítosza

A MÍTOSZ: Elterjedt az a helytelen nézet, hogy a síró gyermeket nem szabad „felkapatni”. A klasszikus nagyi szerint ha sokat lóg a nyakunkban, időnap előtt elkényeztetett, nehezen kezelhető bestia lesz belőle. Ezt diktálja a tapasztalat. Hagyd magára az éjszaka síró kisdedet: első nap egy órát, második nap ötven percet, egy hét múlva csak húsz percet fog sírni, egy hónap múlva pedig egykedvűen bambul maga elé. Verdikt: bevált a nagymama-féle nevelés, jó gyermeket neveltél.
A VÁLASZ: Az igazság az, hogy a síró gyermekkel foglalkozni kell. Azért sír, mert baja van. Fáj a hasa, éhes, szomjas, vagy egyéb gondja van, de a bőgés hátterében mindenképpen valamilyen fiziológiai probléma húzódik meg. A síró gyermeket meg kell vigasztalni. Elkeseredett bömbölésével jelezni akar, védelmet és gondoskodást követel egy olyan világban, melyet nem ismer még, mely húsbavágóan idegen számára. Ha nem adod meg ezt a törődést, az alapvető bizalmatlanság csíráját veted el törékeny pszichéjében, mely későbbi alaphangulatának meghatározó elemévé válik.
Annánk mérsékelten sokat sír. Sokszor még nem tudom értelmezni a panaszhangok mögöttes üzenetét; egy dolgot azonban már tisztán látok: mindig van oka a sírásnak. Az, hogy nem értem a sírás okát, még nem jogosít fel arra, hogy hisztisnek tituláljam a csöppséget. Kellő odafigyeléssel és törődéssel egyre jobban lehet hallani a nyöszörgések közötti különbséget. Figyelni kell és reagálni: ez a kulcs.

2. Az együttalvás mítosza

A MÍTOSZ: A második haszontalan nagymama-féle tanács, hogy soha ne aludjunk együtt a csecsemővel. A bölcselet szerint a baba hozzászokik a jóléthez, és csak nagy nehészségek árán lehet később száműzni a hitvesi ágyból. Különben is, jó ha megszokja már pici korában a „nem”-et és megérti, hogy hol van a határ.
A VÁLASZ: Az egy év alatti csecsemők esetében ez teljes mértékben téves hozzáállás! A bizalom kialakulásához a legfontosabb, hogy a jelzésekre visszajelzést kapjon a szülőktől. Az együttalvás olyan légkört eredményez, melyben a kisded biztonságban érzi magát.
Az első életév krízishelyzete a bizalom vs. bizalmatlanság. Amennyiben a szülő (elsősorban az anya) és csecsemő között biztos kötődés, bizalom alakul ki, megjelenik a remény én-minősége. A személyiség mélyén lévő optimizmus megalapozásáról van itt szó, a későbbiekben differenciálódó hitről, hogy a vágyaim, céljaim megvalósulhatnak.
A nővérem példája is igazolja, hogy fölösleges görcsölni a külön ágyban való altatás miatt. Egyéves koráig aludtak együtt a lányukkal, amikor úgy döntöttek, hogy eljött az ideje a „szakításnak”. Egyik este bevetették a gyermekszoba kiságyát és megmagyarázták a Pöttynek, hogy ma este itt kellene aludnia. Idegesen vizsgálták a csöppség reakcióját, hiszti helyett a leányzó szó nélkül lefeküdt a megjelölt helyre. Azóta is ott alszik, és soha nem volt kifogása a változás ellen.
Azt gondolom, hogy -mint mindent- ezt is jó, ha görcsmentes övezetben reagáljuk le. Tegyük azt, amit a legjobbnak gondolunk! Ha jobban tudunk pihenni külön ágyban, és a csöppség is jól elvan a maga helyén, aludjunk külön. Ha szeretnénk, hogy mellettünk pihegjen, tegyünk úgy.

3. A „nem” mítosza

A MÍTOSZ: Nem lehet elég korán kezdeni, tanuljon rendet, így lesz belőle ember! Meg kell szoknia, hogy a nem az nem minél hamarabb, csak nem akarod elkényeztetni?! - hagyja el az újabb jótanács virtuális nagyink ajkát.
A VÁLASZ: A csecsemők lelki világa a legkevésbé sem hasonlít a kisgyermekéhez. Ami a két éves gyermekek esetében igaz lehet, az a csecsemők esetében akár egyenesen romboló. A XX. század egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a gyermek nem miniatűr felnőtt. Piaget munkássága óta nemcsak, hogy tudjuk, de valamelyest értjük is a különböző életkorhoz köthető gondolkodásbeli különbségeket. A két-három életév közötti legfontosabb lecke, válság, amivel gyermekünk szembesül, a hólyag és a vastagbél fölötti ellenőrzés gyakorlásával kapcsolatos. Általánosabb megfogalmazásban a kontroll problematikája kerül előtérbe: a csöppségnek látnia kell az én és a nem-én között húzódó határvonalat. Ez az autonómia vs. kétségbeesés leckéje, sikeres kimenetel esetén megjelenik az akarat én-minősége.
Ebben az életkorban van helye a „nem”-nek. Csecsemőkorban nincs. A kisgyermekkor (kb. másfél-3 év között) legfontosabb feladata, hogy csöppségünk megtalálja az én-határokat. Ehhez olykor falakba fog ütközni, hiszen keresi, hogy hol húzódik meg a határ. A gyermek ezáltal megtanulja, hogy meddig terjed a személyes szféra, az a határvonal, ami elkülöníti a saját világát a környezetétől. Minél jobban sikerül megélnie a krízishelyzetet, annál hangsúlyozottabban megjelenik az akarat én-minősége.
Van egy igen kedves barátom, akinek alapvető problémája a döntésképtelenség. Képtelen választani az alternatívák között, hiába tudja, hogy mit kellene tennie, inkább passzívan várja az események alakulását. Az ilyesfajta probléma utalhat a kisgyermekkor megoldatlan krízishelyzetére.

Illusztrációk

• Nzanga mobotu junior, a szerző engedélyével.