A tiltásról és utasításról

BeszorítvaBeszorítva

Az aggodalmaskodó szülő tiltások és utasítások özönével árasztja el gyermekét. A túlzott jószándék aztán oda vezet, hogy a veszélytelen helyzetekben is segíteni szeretnénk gyermekünknek abban, hogy rendeltetésszerűen használja a csúszdát, a hintát, a libikókát, a macit, az ajtót, a lapátot és úgy általában mindent.

Pedig dedünk alapjáraton nagyon kreatívan közelíti meg a környezetét. Számára a csúszda egyben mászóka, lelátó, nehezített pályás falmászó felület, és még ki tudja, hogy mi minden. Sokszor látni a homokozóban jó szándéktól vezérelt apukát, amint arra okítja fiát, hogy ne a csúszós oldalról közelítsen a csúszdához, vagy jól nevelt nagymamát, amint többszörösen arra utasítja unokáját, hogy ne vigyen kavicsot a homokba. Szélmalomharc, mely ráadásul gyengíti a valódi engedelmességet, mert utasításainkat és tiltásainkat haszontalan kontextusban hígítjuk fel.

Utasítani márpedig akkor érdemes, amikor szükség van rá. „Ne mássz fel, mert leesel” – kiáltja a szülő, majd fásultan figyeli az utasítás ellenére kapaszkodó gyermekét. Tisztában van vele, hogy nincs igazi veszély, ezért nem mozdul, ugyanakkor óvni szeretné az esetleges eséstől, mely fájdalmat okoz szerettének. A legjobb szándék vezérli, az óvni akarás, mégis helytelenül jár el akkor, amikor olyan helyzetben utasít, amikor nem kellene, és eltűri az utasítás megszegését, mert azt -jogosan- nem gondolja elég komolynak. A sikeres kapaszkodást követően diadalittasan néz a túlaggódó szülőre a gyerkőc, és közben megerősítést nyer a merni kell nem engedelmeskedni morál .

Aztán a negyedik fel- és lemászás során, amikor egy félresikerült mozdulat hatására bekövetkezik az esés, és az ezt követő ordítás, elhangzik a várt mondat: „Nem megmondtam, hogy ne mássz fel, mert leesel és megütöd magad? Hiába beszél neked az ember!”. A gyermek elkeseredve bömböl, és ebben a sírásban sokszor nem annyira az esés, mint a bizonytalanság fájdalma fejeződik ki. Hogy ismerhetné ki magát, hogy érezhetné biztonságban magát környezete megismerésekor, ha szülője először megtilt valamit, majd eltűri, hogy ne fogadjon szót, végül a sikertelenségben magára hagyja visszavonva hallgatólagos engedélyét? Ennyi szószegés kihúzza a talajt a gyermek lába alól.

Engedjük a tapasztalást!

Nehezebb elviselni a fájdalmat és kudarcélményt, ha védtelenség és instabilitás vesz körül bennünket. Gyermekünk elsősorban tapasztalati úton ismeri meg a világot, az általunk átadható intelmek nem jelentenek és nem jelenthetnek valódi ismeretet. Ne fosszuk meg attól az örömtől és fájdalomtól, ami a környezet megismerésével, és saját képességeinek fejlesztésével jár. Felesleges erőfeszítés arra utasítani kisgyermekünket, hogy rendeltetésszerűen használja a játékokat a homokozóban. Neki az a kihívás, ha kipróbálhat mindent, ami az eszébe jut, és lássuk be: egy ilyen jól ellenőrzött közegben igazán kevés a valódi veszély. Sokkal jobban járunk, ha figyelmünket erre a kevés veszélyforrásra irányítjuk, és csak olyankor lépünk közbe, amikor tényleg indokolt lehet. A korán túlféltett gyermek nem tanulja meg használni a testét, nem fogja megtapasztalni időben azt, hogy mozdulatai milyen következményekkel járnak. Nagy luxus nem kihasználni az ideális kort erre a tanulásra, amikor a testsúlya még oly pici, hogy a nagy eséseket is jól elviseli.

Gyakran éppen a bátorság hiánya okozhat baleseteket, és a gyerekünk felé való szeretet és törődés nem azonos a túlzott óvással, féltéssel.

A tudásátadás kényszere

Fogságra ítélveFogságra ítélve

Erős késztetés van a szülőben arra, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet átadjon abból a tömérdek tapasztalatból, amit az elmúlt évtizedek alatt begyűjtött. Apám mondogatta előszeretettel, amikor valamely tanácsát nem fogadtam meg, hogy majd meglátod, ha annyi idős leszel mint én, hogy igazam volt. Eszedbe fognak jutni a szavaim, és igazat fogsz adni nekem .

Nem az a kérdés, hogy a szülőnek igaza van, vagy sem. Nyilván helyesen látja azt, hogy gyermeke milyen magasból mekkorát bír esni, hogy képességei mit tesznek lehetővé és mit nem. Amit nem mindig látunk tisztán a féltésből adódóan, az a gyermek tanulékonyságának foka. Ha óvjuk a tanulási környezettől, akkor attól féltjük, hogy megtanulja koordinálni a testét és megismerje a veszélyforrásokat. Avagy közhelyszerűen: jobb ma esni tíz aprót, mint holnap egy nagyot.

Azok a gyerekek, akiknek a szülei csak vészhelyzet esetén parancsolnak, nagyobb biztonságban nőnek fel, mint azok, akiket mindentől óvnak, mert az utóbbiak nem fognak tudni ellenállni a tilalmas dolgok csábító erejének. Ha valóban csak a legfontosabbakat tiltjuk meg és kívánjuk meg gyermekünktől, kevésbé fogunk abba a kísértésbe esni, hogy elnézzük az engedetlenséget.

Nyilvánvaló, hogy semmilyen körülmények között nem engedhetjük meg gyermekünknek azt, hogy a nyitott ablakba kiülve az autókat bámulja. Ugyanakkor miért akadályoznánk meg azt, hogy felálljon az alig húsz centiméter magas, ingatag libikókára? Remegni fog a lába, hiszen instabil talajon áll, de ez élmény erősíteni fogja az egyensúlyérzékét, az effajta kihívások hatására fogja megtapasztalni, hogy mire képes, és mire nem.

FogságbanFogságban

Nagyon nehéz magamba fojtanom a meggondolatlan tiltásokat és jó szándéktól vezérelt utasításokat. Arra próbálok figyelni, hogy tiltás nélkül hívjam fel Anna figyelmét a fenyegető veszélyre, pl így: „Figyelj oda, amikor mászol felfelé”, „Várd meg amíg a kislány lecsúszik, utána indulj”.

Az sem egyszerű feladat, hogy ne csússzon ki állandóan a parancs a számból, ha valamit akarok tőle. Erős a késztetés, hogy arra utasítsam, hogy ide jöjjön, vagy oda menjen, ezt csinálja, vagy azt csinálja olyankor is, amikor valójában csak játszani szeretnék Vele. Ilyenkor igyekszem így fogalmazni: „Van kedved játszani?”, „Idehoznád a golyót ”, „Szomjas vagy? ” stb.

Ha kellően szűkmarkúan, ám határozottan és következetesen tiltok/utasítok, meglehetősen nagy hatásfokot tudok elérni az engedelmességre nevelés terén. Ezáltal elérhetem azt, hogy minden, amit mondok, az Anna szemében felértékelődik: a jól irányzott tanácsok, javaslatok, figyelmeztetések, kérdések inkább befogadja az a gyermek, aki nincs elárasztva a szülői jóindulattal...

Illusztrációk

IICI-IIEI, www.deviantart.org, http://iici-ieii.deviantart.com/art/Anxiety-22153621

Kiváló cikk. :-) Annyit

Kiváló cikk. :-)
Annyit tennék még hozzá, hogy ha még nem tiltásról van szó, hanem utasításról, a waldorf-pedagógia szerint érdemes nem negatívan fogalmazni. Ez nagyon nehéz, legtöbbször nekem sem sikerül, de mivel vannak helyzetek, amikor nagyon régóta visszatérőek nálunk, már bennem is rögzült az utasítás helyettesítése. Pl. gyerek közelít a forró sütőhöz, és csak annyit elég mondanom, hogy "Forró!", és ő érti. A majdnem kétéves még nem képes az utcán megállni, utána kell futnom, de a "forró!"-t érti, és nem kell rászólnom, hogy "ne nyúlt a sütőhöz, mert megéget".

A másik, ami kiborít, hoyg egyesek nyilvánvaló valótlanságot állítanak annak érdekében, hogy megóvják a gyereküket. Persze, lehetőleg ne szedjen szemetet az utcán, de azt mondani egy eldobott flakonra, hogy "fúj, kakás!" hazugság, és nem segít a gyereknek - ahogy írod,- megismerni a környezetét.

Á, olyan sok minden van még. Néha az az érzésem, hogy a gyerekek szocializálása helyett nekünk, szülőknek kéne ismét végigjárnunk, -tanulnunk ezt...

Re: A tiltásról és utasításról

A pozítivan fogalmazás valóban fontos törekvés a verbális tudatosság terén, az NLP és más erre irányuló rendszerek is hangsúlyozzák ezt.
A gyermekek esetén azért is különösen lényeges, mert a mentális énjük fejlettségétől függően egy-egy szándék/utasíás/gondolat képes teljesen kitölteni, akár "elárasztani" a kognitív rendszerüket.

A negatívan megfogalmazott utasítás ismételten felhívja a figyelmet arra a cselekedetre, amit éppen végrehajt. Minden gyakorlott szülő tudja, hogy az akaratosság ellen a figyelemelterelés a leghatékonyabb eszköz.

Sokszor nehezemre esik az efféle verbális tudatosság, sokat tanulok Katitól ezen a téren. A tegnap történt, hogy az egyik üzletben Anna rácuppant a szemüvegekre, én meg sietve próbáltam meggyőzni, hogy tegye le a kezében lévő darabot. Féltem, hogy eltöri, ezért rászóltam tiltó hangsúllyal, majd látván, hogy semmi eredménye, megpróbáltam kicsavarni a kezéből. Szégyenszemre nem ment, ráadásul Anna megmakacsolta magát és ultrahangon el kezdett sopánkodni. Erre a semmiből előtermett Kati hadonászva egy fonott kalappal. Kb. két másodperc alatt sikerült elérnie azt, amit én erőnek erejével nem voltam képes...

Bocs, csak egy

Bocs, csak egy link-idézet:

http://jand.info/2010/02/az-elveszett-boldogsag-nyomaban/

"Az ember ösztönösen szociális lény: születésétől fogva a környező emberek elvárásainak megfelelően cselekszik. Amikor ezek az akár teljesen kimondatlan elvárások arra vonatkoznak, hogy képes vigyázni magára, ez harmóniában működik az önfenntartó ösztönnel. Viszont az olyan felszólítások, mint például: „Vigyázz magadra!”, „Gyere le onnan, mert el fogsz esni!”, „Azt rakd le, mert megvágod magad!” valójában a szülő szándékával ellentétes üzenetet hordozhatnak a gyermek számára, aki a mondatok logikai szerkezetét még nem tudja felfogni, csak azt, hogy a szülő tőle „azt várja”, hogy balesete lesz. Alakuló azonosságtudatába beépül, hogy ő olyan, aki ügyetlen, és állandó külső segítségre szorul.

Jean egyszer beszámolt a jekánáknál látott ösztönös bizalomról egy nőismerésének, amikor egy fürdőben voltak, ahol a nő folyton követte a kisgyermekét, és gyakran rászólt, hogy „oda ne menj, mert elcsúszol”. Egy kísérletet javasolt, hogy menjenek el a medence egy másik sarkába, ahonnan a szemük sarkából meg tudják figyelni a gyereket, és gyorsan közbe tudnak avatkozni, ha baj lenne, de addig engedjék egy kicsit szabadon mozogni. Az anya nem könnyen egyezett bele, de végül mégis kipróbálták ezt. A gyermek, felszabadulva a folytonos igazgatás alól, de az emberek közelsége miatt magát biztonságban érezve, elkezdte bátran felderíteni a környezetét. A medencében egy vékony fal választotta el a mély részt a sekélytől. Ezen mászva játszadozott, belógatta a lábát a vízbe, és minden látszat szerint nyugodtan pancsikolt. Mikor azonban néhány perc múlva a két nő visszament, az anyját megpillantva a gyerek hirtelen rémülten kezdett kapaszkodni, és felkiáltott: „Anya, anya, segíts!”. Egyetlen pillanat alatt visszaváltozott azzá a tehetetlen, ügyetlen gyermekké, amelynek az anyja mellett úgy érezhette, hogy lennie kell."

Hozzászólás

A mező tartalma nem nyilvános.
  • Allowed HTML tags: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><blockquote><p><br>
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.

További információ a formázási lehetőségekről