Gyors tempó

KáliAki járt már Brassóban, az tudja, hogy az ember lépten-nyomon belebotlik valakibe, aki szeretne tőle valamit. Leginkább néhány lejt. Egy évtizede történt, hogy a Transilvania Egyetem építőmérnöki karának épülete felé tartottam, amikor arra lettem figyelmes, hogy a megszokott helyen ülő szakállas bácsi mosolyogva mormol valamit, miközben hóvirágot nyújt az elsuhanó járókellők felé. Lelassultam egy picit, mert úgy éreztem, valami gyanúsan másképpen van, mint ahogyan az lenni szokott. Döbbenten hallottam a következőket: “Nu trebuie sa-mi dati bani, va rog sa luati florile de la mine. Este cadou, nu cer nimic, numai sa luati...” (Nem kérek pénzt érte, kérem fogadják el tőlem ezt a virágot. Nem kérek semmit, ajándékként adom).

Nem értettem a helyzetet. Ilyet még nem tapasztaltam sem Brassóban, sem másutt. Amíg felfogtam, hogy egyáltalán mi történt, már bent ültem az aulában. Nem álltam meg a bácsi kérésére, mert siettem. Pedig nem kért, hanem adni akart. Nem volt kinek.

Az irgalmas szamaritánus és az idő

KáliMalcolm Gladwell idézi a Fordulópont c. művében az irgalmas szamaritánus kísérletet, mely pompásan illeszkedik a fenti élményemhez. 1973-ban két pszichológus, John Darley és Daniel Batson elhatározták, hogy a bibliai irgalmas szamaritánus történetét átültetik mai körülmények közé: megvizsgálják, hogy miként reagál a modern ember egy hasonló helyzetben. A Lukács evangéliumából vett történet egy helybenhagyott utazóról szól, akit ott hagytak a vérében a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út mellett.

Egy utazót megtámadtak, megsebesítettek, kiraboltak és otthagytak az út szélén. Később egy pap és egy levita halad el mellette, de egyik sem áll meg segíteni; végül egy szamaritánus áll meg, és (a zsidó és a szamaritánus ellentét ellenére) segít rajta. Amikor végül Jézus megkérdezi, hogy a három ember közül ki volt az utazó felebarátja, a törvénytudó kénytelen elismerni, hogy a rajta segítő embert kell annak tekinteni. (id. Wikipedia szócikk)

Darley és Batson úgy döntött, hogy a szamaritánus-kísérletet a Princeton Egyetem teológiai karán végzi el. A kísérletvezetők egyenként találkoztak a hallgatókkal, és megkérték őket, készítsenek rögtönzött beszédet egy megadott bibliai témáról, aztán sétáljanak át egy közeli épületbe, és ott adják elő. Az előadás helyszíne felé igyekezve minden diáknak egy kis mellékutcában egy összeesett ember mellett kellett elhaladnia. Szemmel láthatóan rossz állapotban lévő ember hörgött, köhögött, nyöszörgött. A kísérletvezetők arra voltak kíváncsiak, hogy ki fog megállni és segíteni.

A kísérlet elején kérdőívvel mérték fel, hogy a hallgatók milyen indíttatásból választották tanulmányaik tárgyául a teológiát. Spirituális kiteljesedésre való vágy, vagy gyakorlati (hétköznapi) okok álltak a háttérben? Ezt követően kiosztották a megtartandó beszéd témáit, egymástól különböző két témát a megosztott csoport két részének. Egyik résznek arról kellett beszédet tartani a másik épületben, hogy milyen kapcsolatban van a papi hivatás a vallásos elhivatottsággal, a másik résznek az irgalmas szamaritánusról kellett prédikálni.

A kísérleti csoport tagjainak azt mondták, hogy igyekezzenek a másik épületbe, mert már el is késtek az előadással, a kontrollcsoportnak pedig: “Néhány perc múlva várják odaát magát, de jobb, ha már most elindul.

Ha megkérünk embereket, jósolják meg, kik játszották az irgalmas szamaritánus szerepét (és későbbi tanulmányok ezt meg is tették), válaszaik igen következetesen lesznek. Szinte kivétel nélkül azt mondják, hogy azok segítenek, akik azt a választ adták, hogy azért léptek papi pályára, hogy segítsenek az embereknek, és azok, akiket frissen emlékeztettek a könyörület fontosságára azzal, hogy elolvastatták velük az irgalmas szamaritánus történetét, nagyobb valószínűséggel segítenek. Azt hiszem, legtöbben egyetértenének ezzel a következtetéssel. Ám egyik tényező sem számított. (Gladwell: Fordulópont, 167 o.)

Sietni vagy nem sietni?

TimeA kedves olvasó bizonyára már kitalálta, hogy mindössze egyetlenegy tényező befolyásolta a kísérlet kimenetelét, nevezetesen az, hogy a kísérletvezető siettete, vagy sem a hallgatókat. A gyors tempó nem teszi lehetővé, hogy észrevegyük az igazán lényeges dolgokat.

Overall 40% offered some help to the victim. In low hurry situations, 63% helped, medium hurry 45% and high hurry 10%. For helping-relevant message 53%, task relevant message 29%. There was no correlation between "religious types" and helping behavior. The only variable that showed some effect was "relgion as a quest". Of the people who helped, those who saw religion as a quest were less likely to offer substantial help than those who scored low on this statement. But later analysis revealed this may not be caused be real religious differences. (forrás: http://faculty.babson.edu/krollag/org_site/soc_psych/darley_samarit.html)

Akár tetszik, akár nem az a megállapítás, ténykérdés, hogy a gyors tempó szemellenzőként működik. Ha nem siettem volna a kurzusra, megálltam volna a koldusnál, és elfogadtam volna az ajándékát.

Anna tempója

Voltak idők, amikor Anna lányom még nem használt rollert a közlekedéshez, ellenben szívesen jött velem a közeli közértbe. Előfordult, hogy a kétszáz méteres távot egy óra alatt teljesítettük. Közben megnéztünk 3 hangyabolyt, 10 fűszálat, leszakítottunk 5 gyermekláncfűt, felszedtünk 11 kavicsot, eldobtunk némi szemetet, és hosszan bámultuk az eget, vagy csak néztünk magunk elé mindenféle cél nélkül. Az is biztos, hogy ennél a sebességnél elfogadtuk volna a virágot és segítettünk volna a nyöszörgő bácsin. Mindenféle spirituális indíttatás nélkül, mindössze azért, mert lett volna időnk.

Ajánlott irodalom

Illusztrációk - deviantart

hali, az 1986-os szám a tied?

hali, az 1986-os szám a tied?

na ezt nem értem... hogy

na ezt nem értem... hogy micsoda az enyém?

Hozzászólás

A mező tartalma nem nyilvános.
  • Allowed HTML tags: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><blockquote><p><br>
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.

További információ a formázási lehetőségekről