Remek ábrára bukkantam a minap, melynek hatására ismét tanulmányozni kezdtem a tanuláselméleteket. Ebben  a bejegyzésben bemutatom nektek új barátomat, David Kolb-ot, és a nem túl friss, de roppant aktuális modelljét a tapasztalati tanulásról.

A tapasztalati tanulás már attól is izgalmas, hogy éppen az ellenkezője a didaktikára épülő, tanításorientált tanulásnak. Legalábbis nekem, aki igyekszik távol tartani magát mindentől, amit mások megrágtak már, és szeretnék ha én is lenyelném.

David Kolb szerint a tapasztalati tanulás négy mozzanatra bontható szét:

1. Az élmény megtapasztalása,
2. A hatások reflektív megfigyelése,
3. Ezek absztrahálása,
4. Kísérletezés, mely újabb élményeket indukál (1).

A tapasztalati tanuláshoz nincs szükség tanárra, jóllehet tapasztaltabb személyek tudják facilitálni a folyamatot. A tanár legfontosabb szerepe ebben az esetben az, hogy felkeltse az érdeklődést, és fenntartsa azt.

Búvárpedagógia

Ha nem érdekel a történet igazán, az alapfeltételét sem tudjuk teljesíteni a tapasztalati tanulásnak. Minden igazán mély tanulásnak az alfája a kíváncsiság, az omegája pedig a reflektív/elemző képesség.

A minap kezembe került egy dolgozat, melyet 11. osztályos koromban írtam atomfizikából. Elhűltem tőle: egyáltalán nem mondtak semmit a szimbólumok, melyekkel a reaktorban végrehajtó folyamatokról értekeztem.

Nem értem, hogy miért csinálták ezt velem. Nem vágom, hogy ma milyen hasznom származik abból, hogy középiskolás szinten olyan absztrakt matematikával foglalkoztunk, melyet képtelen voltam a konkrét természeti jelenséghez kapcsolni. Nem láttam az összefüggést, és így nem is maradt meg modell. De még a nyelv sem.

Hasonlóképpen elképesztő didaktikával tanították a történelmet. Nem állt össze a kép, mert hiányzott az élmény. Egy olyan érában, ahol Ceausescu írnokai körmölték jelent és a múltat. Amit akkor kigyomláltak belőlem a tanárok, azt ma lelkesedéssel szívom magamba. Megtaláltam az élményszerűségét, a békaperspektívát, amitől az ókortól az újkorig minden korszak élővé válik. Jared Diamond a történelem előtti időket, Steven Saylor és Spiró György Rómát, Egon Friedell és pedig az újkort hozta testközelbe.

Már megint flow!

Az élményalapú tanulást hívhatnánk egyébként flow-didaktikának is. Vagy inkább flow-nondidaktikának. Az élményben való elmélyülés pszichológiáját Csíkszentmihályi szépen feltárta már. Érdemes tehát őt olvasni, ha mélyebben érdekel a téma.

A didaktika mindig valamilyen cél elérése érdekében válogatja össze az eszközöket. Azért csináljuk ezt vagy azt, hogy megtanuljunk valamit, kifejlesszünk egy kompetenciát, jobbá legyünk ebben vagy abban. A cél az elsődleges, és ehhez idomul a folyamat.

Az élményalapú tanulásban a folyamat az első, a cél egyáltalán nem fontos. Közben vannak eredmények természetesen, de ezek inkább melléktermékek, nem végcélok.

Ha túlságosan a végső célra szegezzük a figyelmünket, az gyakran megakadályozza a végrehajtást. Ha egy teniszjátékos csak a meccs megnyerésére gondol, nem lesz képes ellenfele erős szerváját visszaütni. Annak az üzletkötőnek, aki azzal törődik, hogy jutalékát elnyerje, és nem figyel eléggé a vevő hangulatára, kicsi az esélye, hogy az üzletet nyélbe üsse. Megint, nem az a fő kérdés, hogy mi is a sikeres teljesítmény, hanem az, hogy a végrehajtás közben milyen volt az élmény minősége (Csíkszentmihályi: Flow, 50. o).