Egyetemista voltam még, 20-as éveim elején jártam. Egy éjszaka felébredtem valamire. Tudjátok, mint amikor hirtelen rátok jön a lábgörcs vagy a szomjúság kelt fel esetleg egy elzsibbadt kar miatt ébreszt az agy...
Szóval felkeltem és rögtön éreztem hogy valami nincs rejndjén. Síri csend volt, csak azt hallottam ahogy a szobatársam szuszog az ágyában, tőlem úgy két méternyire...
És abban a pillanatban páni félelemet tör rám majd egy másodperccel később konstatáltam hogy se moccanni se megszólalni nem bírok.
Háttal feküdtem az ágyon, egyedül a szemeimet tudtam mozgatni, tekintetem lakótársamról rögtön a plafon felé irányúlt.
Amit láttam, vagy halucináltam nem volt különösebben rémítő, démoni vagy torz.
Egy füstszerűen gomolygó feketeséget láttam, mely felettem úgy egy fél méterrel "lebegett" szétterülve.
Sötét volt a szobában, de ez a gomolygó fekete valami még sötétebb volt, jól láthatóan elkülönült a szoba sötétjétől.
Ekkor már olyan szinten pánikoltam, hogy már izzadtam is, csak azt éreztem, mintha le lennék kötözve, karjaim szorosan a testem mellett, mellkasomból pedig valami nyomja ki az utolsó szusszanásnyi levegőt. Következő gondolatom azt volt, hogy nekem itt végem, most fogok elpatkolni. Még a leölsére szánt disznó is vergődik és próbál szabadulni a kés alól, de én még csak ezt az utolsó kétségbeesett küzdelmet se tudtam megvívni.
Ordítani tudtam volna...szégyen ide szégyen oda, de annyira féltem, hogy ordítani tudtam volna úgy, hogy az egész lépcsőház népe meghallja. Aztán egyszer csak valamiért azt kezdtem ismételgetni (nyilván magamban, mert megnyikkanni nem tudtam), hogy "takarodj innen", "takarodj innen". A végén már szinte hisztériásan "ordítottam magamban" ezt. Ennek (?!) következménye az lett, hogy a szorítás megszűnt, kaptam levegőt és felordítottam.
Ami annyira jól sikerült, hogy a lakótársam arra ébredt, hogy "..arodj innen". Én meg felpattantam és csak szuszogtam mint aki maratont futott.
A szobatársam meg nem volt túl boldog. Megnéztem az órát, hajnali 3 múlt. Talán 03:17 volt az idő, pontosan nem emlékszem már rá.
Aztán rátaláltam az alvási paralízisre és ezzel együtt arra, hogy velem is ez történhetett meg.
Nem kívánom senkinek azt a vegytiszta félelmet, fiatal életerős férfiként azt hittem ott menem szívrohamom lesz, úgy kalapált a ketyegőm még egy órával is az eset után.
Azt gondoloná az ember, hogy ez így leírva legalább 3-5 perc alatt ment végbe, de valóságban minden lezajlott szerintem egy pár másodperc alatt.
Utána sokáig nem szerettem egyedül maradni éjszakára...
De aztán úgy voltam vele, hogy erre is van tudományos magyarázat, azóta pedig csak rossz emlék/élmény számomra az egész
Velem egyszer volt ilyen.
Egyetemista voltam még, 20-as éveim elején jártam. Egy éjszaka felébredtem valamire. Tudjátok, mint amikor hirtelen rátok jön a lábgörcs vagy a szomjúság kelt fel esetleg egy elzsibbadt kar miatt ébreszt az agy...
Szóval felkeltem és rögtön éreztem hogy valami nincs rejndjén. Síri csend volt, csak azt hallottam ahogy a szobatársam szuszog az ágyában, tőlem úgy két méternyire...
És abban a pillanatban páni félelemet tör rám majd egy másodperccel később konstatáltam hogy se moccanni se megszólalni nem bírok.
Háttal feküdtem az ágyon, egyedül a szemeimet tudtam mozgatni, tekintetem lakótársamról rögtön a plafon felé irányúlt.
Amit láttam, vagy halucináltam nem volt különösebben rémítő, démoni vagy torz.
Egy füstszerűen gomolygó feketeséget láttam, mely felettem úgy egy fél méterrel "lebegett" szétterülve.
Sötét volt a szobában, de ez a gomolygó fekete valami még sötétebb volt, jól láthatóan elkülönült a szoba sötétjétől.
Ekkor már olyan szinten pánikoltam, hogy már izzadtam is, csak azt éreztem, mintha le lennék kötözve, karjaim szorosan a testem mellett, mellkasomból pedig valami nyomja ki az utolsó szusszanásnyi levegőt. Következő gondolatom azt volt, hogy nekem itt végem, most fogok elpatkolni. Még a leölsére szánt disznó is vergődik és próbál szabadulni a kés alól, de én még csak ezt az utolsó kétségbeesett küzdelmet se tudtam megvívni.
Ordítani tudtam volna...szégyen ide szégyen oda, de annyira féltem, hogy ordítani tudtam volna úgy, hogy az egész lépcsőház népe meghallja. Aztán egyszer csak valamiért azt kezdtem ismételgetni (nyilván magamban, mert megnyikkanni nem tudtam), hogy "takarodj innen", "takarodj innen". A végén már szinte hisztériásan "ordítottam magamban" ezt. Ennek (?!) következménye az lett, hogy a szorítás megszűnt, kaptam levegőt és felordítottam.
Ami annyira jól sikerült, hogy a lakótársam arra ébredt, hogy "..arodj innen". Én meg felpattantam és csak szuszogtam mint aki maratont futott.
A szobatársam meg nem volt túl boldog. Megnéztem az órát, hajnali 3 múlt. Talán 03:17 volt az idő, pontosan nem emlékszem már rá.
Aztán rátaláltam az alvási paralízisre és ezzel együtt arra, hogy velem is ez történhetett meg.
Nem kívánom senkinek azt a vegytiszta félelmet, fiatal életerős férfiként azt hittem ott menem szívrohamom lesz, úgy kalapált a ketyegőm még egy órával is az eset után.
Azt gondoloná az ember, hogy ez így leírva legalább 3-5 perc alatt ment végbe, de valóságban minden lezajlott szerintem egy pár másodperc alatt.
Utána sokáig nem szerettem egyedül maradni éjszakára...
De aztán úgy voltam vele, hogy erre is van tudományos magyarázat, azóta pedig csak rossz emlék/élmény számomra az egész