Minden anyuka álma, hogy gyermeke pontban tizenkettőkor álomra hajtsa fejét. Ha a gyermek jól alszik, a családban nagy a harmónia, ha nem alszik az ebadta, egyszerre felborul minden, mi az összhangra emlékeztet. Mindenki tudja, hogy az alvás szent üteme elsősorban az anyának jelent egy kis felszusszanást, a húsbavájó együttlétet hivatott egy picit oldani.

Az a napi egy-két óra alvás éppen arra elég, hogy a lestrapált szülő meggyőződjön testének önállóságáról, énjének határvonaláról.
Jelentem, hogy az apáknak is minden vágya, hogy gyermekük déli szendergése zavartalan legyen. Idő kell, hogy az ember felfogja, hogy nőjének szúrós tekintete nem a tisztelethiányból fakad, hanem abból a stresszből, melyet porontyának nyűge kelt benne.
A fenti bölcselet persze személyes élményből fakad. A tegnap nyugtáztuk Anna három napig tartó hányós-fosós időszakának végét, és egyben úgy véltük, hogy eljött az idő a déli alvás szokásos rítusának visszavezetésére. Így történt, hogy délben az elszánt anya a jól kialakított menetnek megfelelően rácsok közé pakolta a jóllakottat, gondosan ügyelve, hogy helyén legyenek a kimozdítható rudak is. Ez fontos szempont, ugyanis nemrégiben arra lettünk figyelmesek, hogy Annánk a déli szieszta idején félhangosan galagyol hosszú perceken át. Óvatosan benyitottunk az ajtón, hát látjuk, hogy a szoba közepén oktatja Emma babáját arról, hogy miként lehet kijátszani a szülői szigort. Azóta gondosan ügyelünk a rácsok kimozdíthatatlanságára.
Szóval ahogy átkerült a rács túloldalára, sipákolni kezdett, a Kedves meg rettenthetetlen elszántsággal csukta rá az ajtót. Hosszasan nyivogott az ebadta. Kitartóan dobálta ki mindhárom cumiját, jelezvén, hogy nem adja meg magát, és ha harcot akarunk, akkor legyen harc. Éppen Elisabeth Wurtzel gyermekkorán szörnyülködtem, amikor a Kedves dühöngve próbált immár tizedszer vigaszt nyújtani a dednek, eredménytelenül. A hosszas folyamat alatt többször felajánlottam, hogy bemegyek, mire ő: ha én nem, akkor te hogy képzeled? Közben Elisabeth csúnyán összeveszett az apjával, azt ecsetelte, hogy gyermekkorában magára hagyta, és most sem képes apaként viselkedni. Nagyon jól érvelt, éreztem, hogy nem hagyhatom magára Annát ebben a helyzetben, mert Őt is fogják pszichoanalizálni, és nincs az a feltáró technika, mely ne menne az apa imázsának a rovására. Ami most egy apai fejsimogatás, az húsz év múlva szexuális molesztálásnak minősülhet, és a passzív megfigyelés rideg könyörtelenséggé lesz.
Szóval miközben Anna félhangosan hisztizett, Elisabeth sikítva követelte vissza elveszett gyermekkorát, én meg két tűz között lapultam, megsemmisülten. Mivel a nagylányon nem tudtam segíteni, úgy döntöttem, hogy megmentem a kicsit, így engedélyt kértem a beavatkozásra. Hadd menjek be én -fordultam a Kedves felé - de ígérd meg, hogy később nem én leszek a hibás, ha nem alszik el!
Lelkesen fogadott a drága, nekem meg jólesett a mosolya, gőgicselése. Hát ez nem is álmos, kár lenne az ágyban kínozni – döntöttem el gyorsan, és kiemeltem a rácsok mögül. Tudtam, hogy bűnt követek el, de nem tehettem mást: Elisabeth szavai zúgtak a fejemben, láttam a díványt, és az ősz szakállú analizátort: ki van még a szobában? Mit érez? Anna, nyugodtan elmondhatja, hogy mit érez, most biztonságban van!...

Az alvásidőt ráadással együtt végigjátszottuk. Hozzávetőleg két óra múltán úgy ítéltem meg, hogy most már kimerészkedhetünk a szobából. A folyósón véletlenül összefutottunk a Kedvessel, ki megsemmisítő tekintettel közölte, hogy Ő most fürdik egyet. Azaz jól elcsesztem a déli alvást, úgyhogy vállaljam a következményeket, s foglalkozzak a várhatóan nyűgös poronttyal. Áh, semmiség, ma az én lányom lesz Anna, úgyhogy lemegyünk egyet sétálni! –közöltem lelkesen, mire Ő: ok, menjetek, de este is a Te lányod lesz altatáskor, igaz? Persze, persze, ugyan, ez könnyű menet lesz…
Nem volt az. De ez már egy másik történet.