Régóta tervezem, hogy írok egy beszámolót arról, hogy miként látja a világot egy korlátolt felfogóképességű egyén. Tömören, reflexiószerűen. Aztán nem írtam meg, mert tartottam az önbeteljesítő jóslat erejétől. Nevezzük önsanyargatásnak, az önérvényesítés hiányának, vagy egyszerűen tudatlanságnak azt, hogy most mégis szólok.

A bemutatkozás-komplexus.

1. Nyújtja a kezét: Gerebeni János.
2. Megszorítom nem túl erősen, nem túl gyengén, érzem a fekvési szögből, nedvességi faktorból,  testtartásából, hangszínéből dominanciaigényét.  
3. Kibököm a nevem, enyhén mosolygok.
4. Gyomorszorító felismerés: elképzelésem sincs arról, hogy mi a neve új ismerősömnek.

Hol van a…? típusú tudás

Nem tudom. Többnyire az sem rémlik, hogy egyáltalán közöm volt a keresett tárgyhoz. Ez azért fura, mert az emberek többségének elég világos elképzelése van arról, hogy mit tud. Nekem csak olykor.

Emlékszel arra, hogy…? ismeret

Nem emlékszem. Bambán kutatok a semmiben, hiába. Rendszerint előbb kitalálom a múltat, majd szerintem hihetően tálalom. Ha nincs semmi ötletem, akkor kimagyarázom. Elméletet könnyen gyártok bármiről. Ez amolyan kompenzációs reflex.

Mi a véleményed erről? - állapot

Ez maga az űr. Az égvilágon semmi nem jut eszembe, úgyhogy mélyen a szemébe nézek, majd veszek egy mélylevegőt: „Úgy gondolom, hogy…” nyertem 4 másodpercet, pislogás-mentes övezetben kerültem, ez jó jel „…tanulságos beszélgetés volt.” újabb 2 mp., és ezt nem lehet megcáfolni „…egyetértek az állítások zömével, de azért javaslom, hogy gondoljuk át a dolgot…” sínen vagyok, nagy baj már nem érhet „Te hogy látod?...” húh, révbe értem.