Látómezőmet ívekben barázdálja vakfoltok tömege. Kicsiny, rakoncátlan, fényes pöttyök állnak össze rosszindulatú sávokká, hogy a szemem mozgásával harmonizálva lengjék be a teret. Foltokban nem látok.
Bal szemem jobb alsó sarkából bukkan elő olykor a kis fényes cérnaszál: megszoktam, optikai létem szerves részévé vált. Több mint egy évtizede jelent meg először.

Nem gondoltam, hogy ilyen hosszú távú tervei vannak velem, reméltem, hogy egyszer csak kimászik bizonytalan reggeleimből.
Nem így történt. A nem kívánt vendég egyre jobban érezte magát, állandósulni látszott fénypontokból szerveződő jelenléte. Megszoktam, mint ahogyan a bélférgekhez szokik hozzá az ember. Elég egy-egy hirtelen alulról felfelé törő szemmozdulat ahhoz, hogy rejtett odújából előmásszon és az aranymetszés szabályai szerint megtörje látómezőm alsó harmadát.
Kitartó állat. Olykor kifejezetten idegesít, ilyenkor bámulni kezdem, mire szégyenlősen eloldalogni látszik. Követem lassú mozgását, s a kiforduló szememmel összhangban egy pillanatra eltűnik a képből. Ahogy visszairányítom fényérzékelő szerveimet, ruganyos mozdulattal visszalendül megszokott helyére.

Hozzászoktam Luciferi jelenlétéhez, bár ne tettem volna! Ma reggel a magányos optikai eb helyett, megszámlálhatatlanul sok fénylánc fogadott. A hatalmas mennyiségű fényféreg vakfoltokba szerveződve kedveskedett gazdaállatának. Azt hittem, nem látok jól. És valóban: ad literam ez történt. Alaposan megmostam fényérzékeny szervem. A foltos ívek rosszul sikerült motion blur effektekben szabdalták szét az egységes vizualitás élményét.

Még nem mentek el. Sokan, bosszantóan sokan vannak.