A nyári szünetnek vége. Próbálom visszarázni magam a hétköznapokba, egyelőre sikertelenül. Túl hosszú volt ez az egy hónap, túl sok minden történt ahhoz, hogy egy-két nap alatt ismét a régi legyek.
Összesereglett a legfontosabbakból álló csapat, villogott a vaku, kapkodtam a fejem, igyekeztem mindenhol ott lenni. Elhangzott a kérdés, kétszer. Kimondtuk a kimondhatatlant, egyszerűen, félreérthetetlenül.

Feng shui rulez

Hazajöttem. Megfogtam az íróasztalomat, és a jobb alsó sarokból átmozgattam a jobb felső zugba. Az ablak alá, srégen, úgy, hogy háttal a falnak, átlássam a szobát. Parancsnokszerűen. Néhány napos átszervezős átfestős ki- és berámolós nap után most itt vagyok és a megszokott módon pixeleket bambulok. Csak most döbbentem rá, hogy munkahelyem a mentori szférából a házasság báguájába került... Semmi tudatos tervezés, semmi misztika, egyszerű belső kényszer türemkedett át a szoba légkörébe és szabta át azt úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Hogyan tovább?

Ideje fogást találnom a tennivalókon. Gyomorforgató önkitárulkozás helyett következzen néhány gondolat arról, hogy miként látom a crescendo-t és mit szeretnék kezdeni vele a továbbiakban.

1. Tudatos építkezés vs. spontaneitás
   
   A blog számomra a legfontosabb tanulmányi közeg. A megszenvedett bejegyzések elsődleges értéke, hogy a kavargó gondolatok összefüggő mondatokká érlelődnek. Minden azon igyekezet, hogy túlságosan elmozduljak a formai, átgondolt írás felé, félő, hogy éppen a blog esszenciáját képező spontaneitást lehetetleníti el.
   
   Mivel a crescendo tematikus blog, a tudatosan átgondolt építkezés rendkívül fontos! A rövid, jegyzetszerű impressziók helyett hosszú, átgondolt bejegyzésekben gondolkodom. Ez jóval nagyobb erőfeszítést jelent, következésképpen a napi 1-2 poszt helyett heti 1-2 írást tudok közzé tenni. Jobban hiszek a hosszú, ritkán frissülő, ám alapos bejegyzésekben, mint a spontán, gyakran felkerülő vázlatszerű szösszenetekben. Az ilyen bejegyzéseket sokkal kevesebben olvassák el, de aki veszi a fáradtságot, és végigfutja, az vélhetőleg a következő cikkre is kíváncsi lesz. A hosszú bejegyzések további előnye, hogy sokkal gyakrabban hivatkoznak rá, következésképpen a relevanciájuk is lényegesen nagyobb.
2. Tematika
   
   Számos témával foglalkoztam az elmúlt fél évben. E-learninggel indítottam, tudásmenedzsmenttel folytattam, majd az önmegvalósítással kapcsolatos pszichológiai témáknál lehorgonyoztam. A technológiai és technikai részleteknél mindig jobban érdekelt a módszertan és a szemléletbeli megközelítés. Ebből adódóan a tervezett e-learning technológiai vonatkozású cikkek helyett tanuló-központúságról és az aktív tanulásról szóltam. Hasonlóképpen ha időmenedzsmentről volt szó, akkor nem az unalomig ismételt technikákról, hanem a helyes célkitűzési módszerről írtam. Sokkal fontosabb kérdésnek tartom azt, hogy miként válasszuk meg életünk stratégiai céljait, mint azt, hogy miként valósítsuk meg azokat. A legtöbb szerző ha erről ír, meg sem említi a célmegválasztás problematikáját, annyira egyértelműnek tartja, hogy mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy végtelenül nagy vagyonnal, javakkal, nőkkel és felhizlalt karrierrel akarunk boldogulni. A valóság ennél sokkal árnyaltabb, a legtöbben nem vagyunk képesek arra, hogy egyértelmű, időtálló célokat tűzzünk ki magunk elé.
3. Világkép
   
   Szubjektív idealista vagyok. Hiszem, hogy gondolataimnak valóságformáló ereje van. Minél kevesebb ellentmondás van a vélt és észlelt valóság között, annál boldogabbá és intenzívebbé válik az életem. Nélkülem nincs valóság, illetve ha van is, az számomra semmilyen relevanciával nem bír. A hiedelmeimen való munkálkodással a saját életemet és ezáltal a megélt valóságot formálom át. A bejegyzésekre adott kommentok révén folyamatosan tesztelhetem és felülbírálhatom gondolataimat.
4. Személyes élmény vs. személytelenség
   
   Kezdetben egyáltalán nem szándékoztam személyes hangvitelű bejegyzéseket írni. Úgy gondoltam, hogy az igazán profi hozzáállás mellőzi a személyes történeteket. Később felismertem, hogy a száraz eszmefuttatás nemcsak a sztorizást, de az olvasókat is száműzi. Nyakatekert mondatok helyett érthető történeteket kell felidézni/közvetíteni/kitalálni.
   
   Ennek ellenére továbbra sem hiszek a gyomorforgató önkitárulkozásban. A magánélet árnyékolását fiktív emlékekkel valósítom meg, az olvasóra bízom, hogy eldöntse: melyik történet valós, és melyik kreált. Tapasztalatom szerint az értelmes olvasó mindig hálás a jól sikerült történetekért, függetlenül attól, hogy azok megtörténtek, vagy sem.

Összegzés

A hosszú szünetnek vége, ismét írnom kell. Jó olvasást!