Aki hallott már valakit hegedűn gyakorolni, az pontosan tudja, milyen érzés azonnal elvágyódni valami nagyon távoli helyre. Kevés hangszer képes ennyire büntetni a környezetét, de kevés okoz akkora örömöt, ha végre sikerül istenesen megszólaltatni.

Bárcsak maradtam volna a gitár biztonságos bundjai által kikövezett úton! Mindenkinek könnyebb lett volna. De nem bírtam magammal: levettem Lányi Gyuri egyik hegedűjét a szögről. Nézegettem jobbról-balról, simogattam a hasát, a nyakát, és egyszerűen nem tudtam betelni vele. Aztán fogtam a vonót, ráillesztettem a húrra, és próbáltam valami hangot kipréselni belőle. Szólt, ahogy szólt, mindegy is, de Gyuri lelkesedése és bátorítása átlendített a kezdeti kínokon, én pedig egyre több időt töltöttem a kínai szerzeményemmel.

Egy évvel később, a következő táborban, Gyuri elém tett egy igazi hegedűt. „Kulcsikám, itt van egy gyönyörűség. Nem kell megvenned, csak játszál rajta négy napig.” Na persze. Szerinted?
Az új hangszer hatalmas lendületet adott. A heti próbák a frissen alakult zenekarral mindig előrébb vittek, és minden alkalomra igyekeztem friss dallamokkal készülni. Nem kottáztam semmit, csak a hallottakra támaszkodtam. 

És itt jött a felismerés: kottából játszani számomra mindig fáradságos meló volt. Hét évig jártam zenesuliba kölyökként, hibajavítós módszerrel próbáltak nevelni az olvasott zene élményére. Megszoktam, hogy a gyakorlás az munka, az eredmény pedig egy hibamentesebb előadás. Ha sokáig, nagyon sokáig izzad az orrom a gyakorlás során, akkor talán, talán megszólal valahogyan az a dög. Nos, ez az élmény miatt dobtam sutba kamaszként a hegedűt, és tértem át a gitárra.

Aztán elröppent csekélyke húsz év. A gyerekeim révén a Magonc környékére sodródtam a középpontban az emberrel, akiből ömlik a zene: Lányi György. Ő semmiben sem hasonlított korábbi zenei mentoraimra. Nem az olvasott, hanem a hallgatott muzsikában hitt, nem a hibákat vadászta, hanem a közösségi élményt kereste. Minden bizonytalan hangnak tudott örülni, mint egy anya a gyerek első szavainak.

Nála mindenki tud énekelni. Mindenki! És mindenki tud zenélni is: csak fogd meg a hangszert, és húzd. Nem az elrontott hangokért kapok fejmosást, hanem ha nem figyelek a táncosra, ha öncélú a játékom, vagy ha nem tartom a ritmust. Ha a tánc viszi a tempót, és az ének megszólal, akkor a zenész a helyén van. Ennyi.
De mégcsak nem is ez volt az, ami miatt beleszerettem a hegedűbe. A közös éneklésekkor, a táncházmuzsikában úgy éreztem, hazaérkeztem. Ismét Erdélyben vagyok, a szülőföldemen, és nincs az az Isten, aki innen kiszakítana. A zene és a tánc közösségi ereje egyszerre földel le és ad szárnyakat.

A hegedű ugyanakkor egy hálátlan démon. Ha egy hétig nem simogatom, azonnal bosszút áll: hamis hangokkal, rosszul sikerült díszítésekkel, elfelejtett dallamokkal. De már nem haragszom rá. Tudom, hogy ez így működik. És azt is tudom, hogy néhány nap alatt vissza lehet tapogatni magam oda, ahol korábban voltam, vagy még tovább. Nem is ez a lényeg. A fontos az, hogy rabul ejtett. A foglya vagyok. És ez nekem jó.

Hálás vagyok neked, Gyurkedli, hogy megmutattad ezt az utat!

Hálás vagyok a Magonc közösségnek, hogy minden évben együtt muzsikálhatunk!

A fotók a Magonc Együttes honlapjáról származnak, a videót Cseuz Anett készítette.