Az „Önemlékezés a tudat vonatkozásában” c. bejegyzésében nemo Gurdjieff nehezen érthető tanainak központi fogalmait feszegeti. Gurdjieff tanításának értelmezésében komoly problémát jelent a sajátos nyelvezet, melyben a hagyományos pszichológiából ismert fogalmak más kontextusban fordulnak elő.

  Ha meg akarjuk érteni a világnézetét, tegyük félre a tudatról, szubjektivitásról, objektivitásról, emlékezésről, énről, ébrenlétről, szabadságról alkotott elképzeléseinket és hangolódjunk rá erre a sajátos nézőpontra! Ennyit elöljáróban, következzen a lényeg!

„Az önemlékezés Gurdjieff szerint nem más mint tudatában lenni saját létezésünknek”

Minden nap megerősödünk a világról alkotott premisszáinkban, a hétköznapi tudatállapotunkat ébrenléti állapotnak nevezzük, mindennapjainkat pedig valóságként éljük meg. A fogalmainkat ehhez a rendszehez igazítva használjuk, következésképpen a hétköznapi tudatállapotunknak megfelelően észlelt jelenségeket tartjuk kiindulási pontnak, ebből származtatjuk gondolatainkat, világszemléletünket.

A tudat ezen környezetének gödeli pontja az az állapot, aminek leírásával minden egyes kultúrában találkozhatunk: a megvilágosodástól az ébredésig mindenféle címkét akasztottak rá. Természetesen vannak próbálkozások a rendszeren belüli értelmezésre is (vö. áramlat-élmény), ha azonban valamiféle élménnyel rendelkezünk a jelenségről, tudjuk, érezzük, hogy a pszichológiai magyarázatokon túlmutató, transzcendens jellegről van szó. A nyelvünk a hétköznapi percepcióból származó tapasztalatokra épül, következésképpen sem a logikája, sem a felépítése nem alkalmas arra, hogy leírja, megragadja a szóban forgó jelenséget.

Gurdjieffnél minden fogalom az eredeti értelmének kiterjesztett kontextusára vonatkozik. Az önemlékezés tágabb értelmet nyer ezáltal, magába foglalja az énünknek egy olyan arculatát, melyet jelenlegi tudatállapotunkban nem érzékelünk. Vélhetőleg a jungi Selbst-ről, Mélyénről van szó, mely létünknek stabil, kimozdíthatatlan Centruma. Ha erre emlékezünk, felébredünk – állítja G.

„Hogyan ébredhetünk fel? Van kiút a szubjektivitásba zártságból?”

 

G. szerint bárhogy is járjunk el, egyedül nem fogunk boldogulni. Mivel nem érzékeljük azt a környezetet, azt a Világot, melyhez képest szubjektív, változó létünk objektív, stabil, végső soron transzcendens valósággá alakul, nem tudhatjuk, hogy mi az ébredés és hogyan érhető el.

Az objektív tudatállapothoz való viszonyulásunkat talán az álmok segítségével lehet érzékeltetni a legszemléletesebben: álmunkban rendszerint nem tudjuk, hogy álmodunk, nagyon jól elvagyunk abban a világban úgy, hogy közben meg sem fordul a fejünkben, hogy minőségileg más tudatállapotban is létezhetnénk.
Az ébrenléti tudatállapotunkban az elménk tágabb spektrumát tudjuk érvényesíteni, ráadásul az öntudatnak egy magasabbrendű minősége nyilvánul meg.

Álomban ébren

Szóval ha sikerül az ébrenléti tudatállapotot álomkontextusban érvényesíteni, akkor radikálisan megváltozik az álomlétünk minősége. Aki már tapasztalta az álmoban tudatra ébredést, az tudja, hogy miről beszélek. Úgy vélem, hogy a gurdieffi objektív tudatállapot is egy olyan minőségbeli ugrást jelent a hétköznapi ébrenléti tudatállapothoz képest, mely a fentiekben felvázolt álomban való tudatra ébredéskor valósul meg.

Van a pszichénknek egy alapvető inerciózussága, mely ezekben a tudatállapotokban tart bennünket. Az ebből való kitörés (legyen az tudatos álom, hogy gurdjieffi felébredés) folyamatos erőfeszítést és tudást feltételez.
G. szerint ráadásul pótolhatatlanul segítségre van szükségünk attól, aki már felébredt. A tudatos álom esetében maga az álmodó ébrenléti tudata a felébredt személy, akit segít álomban felébredni. Az hétköznapi tudatállapotunkhoz képest is lennie kell egy “felsőbbrendű”, más minőségű énnek, mely segíthet a felébredésben… Ilyen megközelítésben az a bizonyos felébredt Mester vélhetőleg az maga a bennünk lévő objektív tudatállapot (a jungi Mélyén).