Individuáció I. - bevezető
h, 2006-03-20 19:56 10 hozzászólásInduljunk ki abból az alapfeltevésből, hogy van valamiféle irányultsága, sőt, célja létünknek. A születéstől az elmúlásig életünk egyetlenegy nagy ív mentén szerveződik, melynek felépítését és dinamikáját egymásnak feszülő pólusok határozzák meg.
A kibontakozást a befelé fordulás, a teremtő erőt a pusztulás követi; ilyen kettősségekbe ágyazott ciklusok lendítik előre és fogják vissza pszichénket.
Felezzük meg várható élettartamunkat és megkapjuk életünk tetőpontjának korát! 75-80 év esetén 37-40 év közé esik, a fejlődésünkre nézve meghatározó, életszakasz. Az előtte lévő periódust az expanzió, az utána következőt pedig az introverzió jellemzi. Az előbbi a személyiség fejlődéséről, az utóbbi pedig visszavonásáról szól.
Normális esetben a különböző életkorok különböző életminőséget, „érettségi szintet” hordoznak magukban. Ami a serdülő számára kihívás, az a 30-as éveit taposó felnőtt számára legfennebb berögződés, regresszióra utaló jel.
A gyermekkor az ego születéséről, fejlődéséről, a felnőttkor pedig annak megszilárdításáról, stabilizálásáról szól. Egy teljességgel működő személy jó esetben 40 éves korára szilárd családi, szakmai, egyéni háttérrel rendelkezik. Az egyéni kibontakozás szemszögéből nincs már új meghódításra váró „egóközeli” cél, jöhet az aratás, majd a visszavonulás periódusa. A perszonális célokat rendre felváltják a transzperszonálisak, az önismeret új színezetet és minőséget nyer.
Új hozzászólás
Hozzászólások
Szerinted milyen programot diktál a mai világ? Melyik "nem-normális esetnek" kellene örülnöm? :) Mit diktál a média, amit érdemes lenne követni?
Nem állítom, hogy a fenti megközelítés a ma emberét képviselné, de azt igen, hogy összhangban van a természet által diktált fejlődéssel. Bizonyára nincs recept, de vannak belső tendenciák, melyeket talán ésszerű dolog figyelembevenni.
Nem kötelező recept, csak forma, mely valamelyest meghatározza létünket, ha tetszik, ha nem. Megszületünk, felnőtté válunk, megöregedünk és meghalunk. Az utóbbi legalábbis egészen biztosan bekövetkezik. Ez egy "normális" folyamat... szerintem.
Szerinted mit jelent boldognak lenni?
Szerintem a tartós boldogság egyik legfontosabb ismérve az erőfeszítés, mely révén az állapot előállt.
Ha át akarom élni a hangszeren játszás örömét, hosszas gyakorlás révén az ujjaimat arra kényszerítem, hogy az elméletből merített tudás szerint fogják le a kottából kiolvasott hangokat. Ha másoknak is örömet szeretnék szerezni játékommal, még több gyakorlásra és kitartásra van szükségem.
Az erőfeszítésen kívül szükségem van útmutatóra, valamilyen technikai és esztétikai támpontokra.
A művész, aki átadja magát a belülről fakadó dallamoknak, technikailag ura a hangszerének, továbbá nem kevés elméleti tudással is rendelkezik. Akkor válik alkotová, amikor interiorizálja, belsővé teszi, készség szintre emeli azt a tudást, melyet hosszú évek kitartó munkájával tudott elérni.
Rendszerre tehát szükség van. Ahhoz, hogy valamilyen téren fejlődni tudjunk, támpontokra és erőfeszítésre van szükség. A humanisztikus pszichológiában használt "teljességgel működő személy" fogalma lényegében azt az embert jelöli, aki a művészhez hasonlatos módon, erőfeszítés és tudás révén kiteljesíti a benne rejlő készségeket, tulajdonságokat.
Szerintem a boldogság nem egy érzés, hanem sokkal inkább egy többé-kevésbé tartós tudatállapot. Nyilván érzések is kiprovokálhatják bennünk a boldogság állapotát, de ugyanúgy a gondolatok is, vagy a cselekedetek is. A boldogság és az öröm nem ugyanaz; a fő különbséget az élmény tartósságában látom: míg az előbbi viszonylag stabil, az utóbbi gyorsan tovatűnő állapot.
Az áramlat élmény jó példa arra, hogy mit értek boldogság alatt. Véleményem szerint Csíkszentmihályi Mihály beszélhetett volna egyszerűen boldogság állapotáról, csak azért vezette be a flow terminust, mert túlságosan sok többletjelentéstől volt terhes a boldogság-fogalom.
Ha definiálni szeretném a boldogság fogalmát, az áramlat-élmény körül tapogatóznék, ez pedig túlmutat az érzelem-alapú megközelítésen.