Önmegvalósítás IV. – Individuáció

A magzatA jungiánus világkép taszított a pszichológia irányába. Erdély ipari városában, Brassóban küzdöttem az első félév végi vizsgákkal, amikor kezembe került a "Mélységeink ösvényein" c. analitikus pszichológiai tanulmánykötet. Ezt megelőzően olvastam Jung önéletrajzi művét, az Emlékek, álmok, gondolatokat, mély hatást gyakorolt rám sajátos világképe, mélységes emberismerete. Egyetlenegy pszichológia létezett számomra, s ezt Jung neve töltötte ki. Az említett tanulmányban volt egy írás, mely az életen át tartó fejlődési ívről szólt, az életközép válságról, s azokról a krízishelyetekről, mely révén létünk új és új minőséggel gazdagodhat. Ez a gondolat világképem meghatározó elemévé vált.

Majdnem az összes vizsgán elbuktam. Nemcsak a kémiát, de a leíró mértant sem sikerült IQ-ból elégségesre kihoznom, úgyhogy egy csapásra elvesztettem az öszöndíjat, s félő volt, hogy ambíció hiányában az egyetemről is kivágnak. Egyértelművé vált számomra, hogy nem léphetek apám nyomdokaiba: építőmérnök soha nem lesz belőlem, nem tudom az elkövetkezendő öt évet anyagismerettel, betonnal, topográfiával és épülettervezéssel tölteni. Leszámoltam a szülői örökséggel: eldobtam az imaginárius rajztáblát, visszaadtam szeretett apámnak a mérőszalagot, s elindultam igazi célom felé.

A pszichológia szakon meglehetősen szűkre szabták a lélekismeretet. Jung afféle áltudományos kuriózumnak számított, akire kár az alapképzés során túl sok szót vesztegetni. Ezzel szemben ezerrel gyúrtuk a kognitív vonulatot, s néhány hónap leforgása alatt a lélek az idegpályák martalékává lett. Mégis jó volt ez a négy év: a fejemben lévő lila ködöt sikerült feloszlatnom. Megalapozott tudományfilozófiai háttérrel az analitikus pszichológiai iskolákat tágabb kontextusban sikerült leföldelnem.

Hallottam sírni a vasat

C.G.Jung1913-as esztendőben, advent táján (december 12) rászántam magam a döntő lépésre. Íróasztalom mellet ülve újból átgondoltam aggályaimat, aztán elengedtem magam. Olyan volt, mintha a föld a szó szoros értelmében megnyílt volna alattam, és én sötét mélységbe zuhantam volna. Nem szabadulhattam a pánikérzéstől. Hanem egyszer csak, nem is nagyon mélyen, legnagyobb megkönnyebbülésemre sikerült egy lágy, fojtó masszában lábra állnom. De azért majdnem teljes sötétség vett körül. Szemem egy kis idő múltán hozzászokott a sötétséghez, amely most mintha egyféle mély félhomály lett volna. Előttem vaksötét barlangba nyílt a bejára, ezt pedig egy törpe állta el. Úgy tetszett, mintha preparált bőrű múmia lett volna. Átpréseltem magam a szűk bejáraton a törpe mellett, és térdig gázolva a jéghideg vízben, eljutottam a barlang másik végébe. Ott egy csillogó kristály vöröslött egy sziklapárkányon. Megfogtam a követ, fölemeltem és fölfedeztem, hogy alatta üreg van. Eleinte nem láttam semmit, végül vízáramlást fedeztem föl a mélyben. Elúszott előttem egy hulla, szőke ifjú, fejsebbel. Utána óriási szkarabeusz, majd a víz mélyéről felbukkanva, egy újszülött, vörös nap. Fényétől elvakítva vissza akartam rakni a követ a helyére, ekkor azonban valamiféle folyadék buggyant ki a nyíláson. Vér! Vastag sugárban tört fel, engem pedig hányinger környékezett. A vérözön, úgy éreztem, elviselhetetlenül sokáig tart. Végre elapadt, és ezzel véget ért a látomás (Emlékek, álmok, gondolatok, 232. o).

Az első elszenvedett hallucinációs élményig a fenti sorokkal nem tudtam mit kezdeni. Fantáziálásnak könyveltem el, a belső átélések megkapó allegóriájaként olvastam át újra és újra. 16 éves voltam, amikor a sejtés átéléssé minősült bennem egyetlenegy éjszaka során. Fülsiketítő frekvenciazavarra ébredtem, mintha valaki csavarná az agyamban lévő képzeletbeli rádió állítógombját, tisztán hallottam az összetett zörejt. Tudatomnál voltam. Nem értettem, hogy mi történik, a rettenet hulláma söpört végig rajtam. Fölültem, de testem nem moccant, a szándék hatására azonban hirtelen mozdulattal mintha kilöktek volna a testemből. Úgy éreztem, hogy lazán körvonalazott testben lebegek a szivacson hagyott élettelen massza fölött. A szoba ellentett falából kilépett egy női alak, s megemészthetetlen erővel meredt rám. Rettenetesen féltem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, melyet hosszú hónapok kemény munkájával akartam magamnak. Most itt volt, bennem volt, körülölelt a kívánt másvilág, s hirtelen elveszett csecsemőnek éreztem magam. Vissza, el innen, biztos világot akarok magamnak, melyhez láncolva vagyok, melyet ismerek, melyet magaménak tudok!

A magzatEbben a pillanatban visszarántott a tehetetlen erő, s ismét a szivacson feküdtem, s élesen belémhasított az anyag súlya. A román költőre gondoltam, Bacovia-ra, az általa megformált sötét tónusú anyagra. Egyedül voltam, magára hagyott gyermeknek éreztem magam, s rettenetesen kívántam az anyai öl biztonságát. Nagy erővel söpört végig rajtam a nyers vágy, hogy átrohanjak a szomszédos szobába, hogy anyámmal legyek, hiszen Ő a védelmet adó, az Origó, melyhez folyamodhatok. Nem mozdultam: a szándék lecsengett bennem, elmém lázasan kalapálta, hogy vége, nem kell félnem, biztonságban vagyok.

Nem allegória a jungi élmény, hanem valóság. Amikor azt írja, hogy "olyan volt, mintha a föld a szó szoros értelmében megnyílt volna alattam", akkor nem a megszokott írói fantazmagória beszél belőle. Magába zuhant, a szó szoros értelmében. Nevezhetjük tudatos álomnak, testelhagyásnak, hallucinációnak, vagy egyébnek, lényegét tekintve azonban egy nagyon is reális, hús és vérszagú élményről beszél Jung.

Az individuációról másképpen

Nem írok arról, amit olyan sokan összefoglaltak már Jung munkásságával kapcsolatosan. Számos cikkben fellelhetőek a jungi tanítás alaptézisei, akit bővebben érdekel a téma, olvasson utána. Amiről sehol nem olvasni, az a tudatos álmodás és az individuáció kapcsolata.

A tudattalanhoz vezető királyi út az álmokon át vezet. Igaz, és szép gondolat. Ez az út azonban egyszerű ösvény a tudatos álmodás sugárútjához képest. Az az élmény, amikor álmodat annak átélése során elemezheted, hihetetlenül felgyorsíthatja egyéni fejlődésedet! Jung önismeretről szóló tana félelmetes eszköz, mellyel élhetünk, a hozzá kapcsolódó hagyományos módszerek azonban meglehetősen lassú tempót diktálnak.

Philémon és más képzeletbeli alakok arra a döntő felismerésre juttattak, hogy vannak a lélekben olyan dolgok, amelyeket nem én hozok létre, hanem maguktól keletkeznek, és önálló életet élnek. Philémon olyan erőt képviselt, amely nem én magam voltam. Fantáziabeszélgetéseket folytattam vele, és ő kimonott olyasmiket, amikre én tudatosan nem gondoltam. Tisztán érzékeltem, hogy ő beszél, nem pedig én. Kifejtette például, hogy úgy bánok a gondolatokkal, mintha magam szültem volna őket, holott szerinte saját életüket élik, akár az erdőben az állatok, vagy az emberek egy szobában, vagy akár a madarak a levegőben: "Aligha állítanád, ha embereket látsz egy szobában, hogy te alkottad őket, vagy akár hogy felelős volnál értük" - így oktatott. És fokozatosan így tanított meg a pszichikus tárgyilagosságra, a "lélek valóságá"-ra. Beszélgetéseim Philémonnal megvilágították előttem a különbséget jómagam és gondolati tárgyam között. Úgyszólván objektív módon lépett fel velem szemben, és megértettem, hogy van bennem valami, ami olyan dolgokat, véleményeket képes kimondani, amelyekről magam sem tudok, netán még ellenem is irányulnak (Emlékek, álmok, gondolatok, 238. o).

Lények laknak bennem, sokan

Álmainknak, lelki élményeinknek legalább három olvasata van:

  1. A hétköznapi ok-okozati események láncolatában elfoglalt helye (manifeszt szint)
  2. Az életünk történéseiben elfoglalt helye (látens szint)
  3. A mítosz.

Az első pont világos, azt a szintet jelöli, ami az adott esemény hétköznapi kontextusát ragadja meg. Azt álmodtam, hogy a főnököm letekert egy pofont, majd szégyenemben elsülyedtem a szoba közepén lévő feneketlen kútban. Elsődleges értelmezési kontextus abból a frusztrációs élményből fakad, mely az elmúlt időszakban a munkám során ért. Nem készültünk el időben a feladattal, így a vállalt munka kimenetele erőssen kétséges, s ez mind az önbecsülésemet, mint pedig a cégben betöltött pozíciómat veszélyezteti. A felgyűlt feszültség némileg lecsapolódik a főnökkel való álmomban. Ez a manifeszt szint.

A második pont egy tágabb kontextust jelöl. Az motívumokat érdemes más álmokkal összevetve tanulmányozni. A főnök jelen esetben lehet apai tekintély szimbóluma, mely az erkölcsöt, a felettes ént testesíti meg. A feneketlen kút ezzel szemben az ösztönös, természeti jelleget szimbolizálja, a szégyen pedig a két szféra összeférhetetlenségét. Az álom utalhat arra, hogy a környezeti elvárásoknak való ellenállás egy belső forrásból táplálkozik. A kútban való elmerülés az igazi önmagamban való létet szimbolizálhatja.

A harmadik szintet szintén hívhatjuk látensnek, hiszen a történéseknek látszólag kevés köze van a háttérben húzódó dinamikával. Mindannyiunkban él egy mítosz, egy teljességgel irracionális életminőség, mellyel csak áttételesen találkozunk, de mely teljességgel meghatározza életünket. Úgy képzelem, hogy tudatom csak felszíni morzsája a bennem lévő életkavalkádnak. Nem egy, hanem sok létformából vagyok összetapasztva, s gondolataimat a bennem lakozókkal együtt alkotom meg, érzéseim pedig soha nem látott belső létformákból táplálkoznak.

A bennünk lévő archetipusok nem alaktalan, általunk megszemélyesített pszichikus masszák, hanem nagyon is élő Lények. Erre akkor döbbenhetünk rá a leginkább, amikor tudatunkat átmenekítjük az álmok birodalmába, s a belső hangok megnyalható ajkakból hangzanak el.

Egy svéd mesében riadtan ül fel a gyermek: anyám, szörnyek szorongatták a torkomat! Ne félj fiam, nem valóság, csak álom volt csupán. De anyám, egyáltalán nem leszek nyugodt a tudattól, hogy a szörny bennem él...

Babák

Körülbelül 14 éves

Körülbelül 14 éves koromban olvastam Jung idézett művét, közvetlenül Freud Álomfejtése után, persze nyilván sok mindent nem értettem még belőle. Azt hiszem, így tizenöt év múlva, más emberként ideje lenne újra elővenni.

Hát ez nem

Hát ez nem tizennégyéveseknek való olvasmány... Jung írja valahol, hogy nincs torzabb dolog egy bölcselkedő fiatalnál. Mindennek megvan az ideje.

szvsz a fiatalok sokkal

szvsz a fiatalok sokkal bölcsebbek, mint később

szvsz nem. :)

szvsz nem. :)

Attól függ, mit nevezünk

Attól függ, mit nevezünk bölcsességnek is.. a gyermeki, fiatal gondolkodás tisztasága, őszintesége, egyenessége, vagy a megkeseredett-hasonult, önhazugságok törmelékén rogyadozó felnőtt földhözragadt tapasztaltságát..
Plusz a legtöbb ember hajlamos elfelejteni, hogy mennyire okos volt fiatalon, hülyének nézik a gyerekeket, akik még nem értenek semmit (én pl. már 3 évesen elszóltam pár cinikus(!) életbölcsességet, mire kiröhögtek a nagyok, hogy "hát ezt meg hol hallotta", nagyon megragadt bennem ez a jelenet, a felháborodás, hogy pedig komolyan gondoltam).. az is hasznos, ha az ember sokat ír fiatalon, ha visszaolvasom, miket gondoltam 15 éves, érett fejjel, hát nálam biztos visszafejlődés történt :) Mindenesetre a tapasztalatok felhalmozását nem nevezném bölcsességnek, sok idős, sokat látott ember viselkedik vagy gondolkodik tökhülyén.

A bölcsesség az én

A bölcsesség az én olvasatomban élettapasztalatra épül. Egy tizenötéves kezdő kamasznak ilyenből rendszerint kevés van. Három évesen cinikusan fogalmazni, nos, valószínűleg enyhén szólva kilógsz a fejlődéspszichológiai normákból ;-)
Tizenötéves érett fejjel?... hogy lehettél érett?... legfennebb okos, ügyes, intelligens, szép, barátságos, kedves... de érett?!
A tizenötéves életbölcselet enyhén szólva disszonáns dolog.

Bizonyára másként

Bizonyára másként értelmezzük a bölcsességet. Én nem tapasztaltságnak - bár azt is sokat lehet szerezni fiatalon (most olyan 300 évesnek érzem magam :) - hanem inkább azt jelenti, hogy milyen értelmes és átfogó következtetésekre jut valaki, mire és hogyan tudja azt használni. Az okos csak képesség, a bölcs pedig a megvalósítása ennek. Azt, aki sokat tud, ért, de nem megy vele semmire vagy a sokból nem szintetizál valami többet, aki nem látja a fától az erdőt, azt nem nevezném bölcsnek, mert nem a tudás mennyiségétől függ. De bizonyára embere válogatja. Én mindenesetre nem ragadtatnám magam odáig, hogy kijelentsem, egy 15 éves fel tud-e fogni valamit pusztán a kora miatt, mert óriási különbségek vannak a kül. emberek intellektusa, érzékenysége stb. között; és a felnőttéválással majd' mindig együtt jár a tisztánlátás elhomályosulása. Sztem mindkét verzió létezik, lehet a naívságból beleérni az okosba, de a mai, zakkant világban egyre több példa van rá, hogy az emberek csak hülyülnek. Okosságot össze lehet doktorálni bármennyit, de a bölcsesség néha nagyon egyszerű dolgokban, egy-egy jó döntésben nyilvánul meg.

Amúgy sajnálom, hogy az

Amúgy sajnálom, hogy az önmegvalósítás jungi verziójáról nem írtál.. Próbáltam rákeresni, és csak nagyon sokára találtam erről vmit (egy asztrológus oldalon, haha): http://web.axelero.hu/stellium/5psi/p01.html
Egész tetszetős filozófia.

LOL

LOL

Milol?

Milol?

teodora, köszi a

teodora, köszi a hivatkozást, valóban érdekesnek tűnik!

Azt azért nehéz tagadni, hogy bizonyos értelmi funkciók függnek a hardware fejlettségétől...
Valóban nagy különbségek vannak, ez nem vitás. Egy ötvenéves ember azonban enyhén több élettapasztalattal bír, mint egy tízéves.

Igen. A tapasztalat

Igen. A tapasztalat mennyiségénél fontosabb a feldolgozásának módja, ha egyátalán feldolgozásra kerül, hisz sokan csak úgy gyűjtögetik a semmibe.

Hozzászólás

A mező tartalma nem nyilvános.
  • Allowed HTML tags: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><blockquote><p><br>
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.

További információ a formázási lehetőségekről