Írni kéne, de nem mindig tiszta, hogy miről. Csak a kényszer motoszkál bennem, hogy szavakba kéne önteni a feszültséget, mely hetek óta ujjaimban lakozik. Gyűjtős időszakomban vagyok. Könyveket halmozok fel, lelkesen habzsolom Wilbert, Assaggiolit, Poppert, Maslow-t, Hankisst, olykor belémhasít a közhelyfíling,

hogy ezt én is pontosan így gondolom, mintha a szájamból szedték volna ki az összefüggést...

Daimonból démon

A misztikusok szerint mindannyiunkban él egy daimon, egy géniusz, egy őrzőangyal, mely életünk mozgatórugójaként funkcionál. A daimon nem más, mint inspiráció, isteni kapocs, áramlatélmény, átszellemült tudatállapot. Mindannyian másképpen viszonyulunk a daimonhoz. Van aki a zsigereiben hordozza a megnyilvánító szándékot, van aki élete végéig sem ismeri fel azt. Függetlenül attól, hogy tudatosítjuk, vagy sem, ott van bennünk, szerves részét képezi lényünknek. Ösztönösen, vagy tudatosan, de követni kell a daimon szavát, ellenkező esetben a daimon alvilági démonná lesz, mely keserű hétköznapokkal ajándékoz meg. A daimon a Crowley-féle isteni akarat, az egyedüli érvényes Törvény, melyet az egyénnek be kell tartania. Tedd azt, amit akarsz, s ezáltal beteljesíted a Törvényt. Azaz találd meg azt a belső kényszerítő erőt, mely szerint élned kell. Foglalkozz a kinyilatkoztatás és a megnyilvánítás mindennemű formájával, legyél művész, alkoss, írj, zenélj, taníts. Tudd meg, hogy mire van adottságod, mit csinálsz szívből, és tedd azt.

A daimon démonná lesz tehát, ha nem követed szavát. Ami az életednek értelmet ad, pontosan az veszi el azt. Ha írnod kéne, de ehhelyett csak olvasol, keserű gumó keletkezik torkodban, mely idővel állandó cinizmust és elégedetlenséget szül: mindent tudsz, mindent látsz, de mégsem írsz/beszélsz róla, mert minden szó, mely elhagyja ajkad hamisnak és közhelynek tűnik. Ez az a pont, amikor félre kell tenni a könyveket és ujjgyakorlatokat kell végezned. Az írás az olvasás aktív pólusa.

Aktív vs. passzív tudás

Pusztán az olvasás nem eredményez tudást. Egy előző bejegyzésemben írtam az aktív és passzív tudás különbségéről. A hagyományos oktatási rendszer mérhetetlen passzív tudásra ösztönöz. A befogadáson van a hangsúly, a megértésen, az elfogadáson, a memorizáláson, a saját élmény, kritikai érzék, józan paraszti ész csak másodlagos, iskolapadon kívüli felesleges nyűg. A jótanulónak nem kell kreatívnak lenni, a jótanuló vissza tudja adni a tanár gondolatait, ötösre tud mindent, mi a tananyaggal kapcsolatos. Mégsem a jótanulóból lesz az érvényesülő felnőtt, hanem az átlagosból, esetleg a rosszból.
Ha az olvasás mértéke egészségtelenül fölülmúlja az írásét, emberünk könnyen farizeussá lesz. Mondatokat idéz, szerzőkkel dobálózik, vélt igazságokat hirdet. Szavai élettelenül folynak le a falakon, s hallgatói pánikszerűen menekülnek előle. Az olvasottaknak időre van szükségük, hogy személyes élménytől áthatva saját gondolatokká válhassanak. A saját élményből fakadó szó az egyedüli élő gondolat, melyet átadni érdemes. Minden egyéb disszonáns, élettelen dogma.

Mi a daimonod?

Milyen tevékenység alatt érzed azt, hogy egykedvűséged lelkesedéssé nemesül? Melyik művészeti ág vonz a leginkább? Mihez van tehetséged? Ne feledd: nem elég válaszolnod a kérdésre, cselekedned is kell. Különben daimonod démonná lesz, átszellemülésed depresszióvá csökevényesedik.