A crescendo statisztikai mutatóit vizsgálta kollégám, és értetlenül bambult a halal.lap.hu –s hivatkozásra. Ezt most hogy kell érteni? Miért innen jön a legtöbb látogató? Nem értettem a kérdést, mondom neki, írtam a halálról néhány bejegyzést, talán ez az oka, mire ő, halálról? Miért?

Nem tudtam és nem is akartam megérvelni, hogy miért írok a halálról. Ez nekem természetes, a halál életem központi motívuma, ez az a pont, merre biztosan tartok.

Első halálkép: sírtok majd a tetemem felett!

Már rég túlvagyok a majd meglátjátok, ha meghalok megközelítésen. Gyermekkorom visszatérő gondolata volt, hogy majd a sírom fölött fogjátok bánni, hogy nem bántatok úgy velem, ahogyan kellett volna. Lépten-nyomon előrángattam a szánalmas víziómat, amint élettelenül fekszik egy test, körülötte zokogó ismerős arcok. Jó volt látni, hogy sajnálják távozásomat. Ezzel a képpel kompenzálni tudtam ha megsértettek, ha nem vettek komolyan, vagy ha kóros önbizalomhiányban szenvedtem. Majd meglátjuk, ha meghalok, motyogtam magamban, s diadalittasan vázoltam fel a gyászmenetet, a szeretteimet, kik annyira szeretnék, ha jóvá tehetnék a jóvátehetetlent... Már késő, akkor kellett volna másképp viszonyulnotok, amikor még éltem - adtam meg a kegyelemdöfést apámnak, anyámnak, nővéremnek, barátaimnak, tanáraimnak, mindenkinek ki nem engedelmeskedett akaratomnak.

Második halálkép: lebegek az oszlásnak indult test felett

Kamaszkoromban fogalmazódott át bosszúra épülő halálképem egyfajta lilaködös ezo-öko-spiro látomássá. Tizenakárhány évesen kezembe akadt néhány élet a halálon túl bestseller, minek hatására a képzeletbeli Kaszás eldobta a vágószerszámát és ártalmatlan munkanélkülivé csökevényesedett. Lefokoztam az ebadtát, s röhögve néztem a nagymamám koporsója felett zokogó népeket. A halál átmenet, semmi több, kislisszenés a fénylyukon, mely boldog semmittevést eredményez odaát. Esetleg újjászületést, ha úgy tetszik, de alapvetően laza felszabadulásban lesz része a távozónak. Kivétel nélkül.
Érvelésem alapját egy meglehetősen naív világkép szolgáltatta. Végül minden jórafordul, ha tetszik, ha nem, minden lélek visszaolvad az Abszolút tudatosságba, a csepp visszatér az óceánba. Ez volt a mottóm, lazán hátradölve gondoltam az elmúlásra, az átmenetre, a fénylyukra és a túlvilági fényövezetre.

Harmadik halálkép: megszűnök létezni!

Ifjúként legyintett meg egy racionális hullám, minek hatására a fénylényügyeket infrastruktúrával, tokkal-vonóval együtt átpakoltam a fantáziavilágba. Ott álltam lecsupaszítva, és vacogó fogakkal gondoltam a csontjaimat kikezdő férgekre. Meg fogok szűnni létezni, ez nem vitás! A halál megsemmisülés, s ha van is valamiféle transzcendencia, többé már nem leszek az, aki voltam.
A szemléletváltás mögött a nyugati filozófiával való ismerkedés, mindenekelőtt az egzisztencialista gondolkodók világképe állt. Lét és nemlét közt vergődöm, egy ellenséges, idegen világban. A fénylyukas halálkép antitéziseként hasított belém a megsemmisülés borzalma.

Negyedik halálkép: kifordítva

A tudatos álmodással kapcsolatos élményeim újabb impulzust adtak a halálképem formálásában. Az alapállapotot immár nem a naív boldogságkép, hanem a megsemmisülés szolgáltatta. A halál borzalom, a halál megsemmisülés, a halál rettenet, ez nem vitás.
A tudatos álmaim rajzolták meg új világképem alapjait. A nappal belsőnek érzékelt pszichés tartalmak álomban kivetülnek. Az érzéseim megszemélyesített lények alakját öltik önálló gondolatokkal, olykor cinikus, máskor akár ellenséges attitűddel. Annyira önállóak, és mégis belőlem valók! Hihetetlen, hogy ő én vagyok, hogy az ő testét gondolataim formálták, hogy ő belőlem szól hozzám. Mégis ennek így kell lennie, hiszen amit gondolok, az nyomban megvalósul ebben a fura, élénk világban.
A tudatos álmokban átélt élmények élénkebbnek, olykor valóságosabbnak hatottak, mint a hétköznapjaim. Adta magát a kérdés, hogy mi van, ha az ébrenléti állapotom is csupán egy álom, melyet egy magasabb tudatállapot határoz meg? Mi van, ha a bevillanó Tanú-állapotok pontosan ezt a kapcsolatot jelenítik meg? Ez azt jelentené, hogy a tőlem függetlennek tűnő személyek éppúgy belőlem valók, mint álmaimban! Mindez ráadásul egybecseng a legtöbb szellemi hagyomány tanításaival. A hétköznapok tudatállapotában mindezt nem így élem meg: te tőlem függelten individuumnak tűnsz ugyanolyan célokkal, vágyakkal, életformával. Mi kell ahhoz, hogy az ébrenlétemben is átéljem a te én vagyok döbbenetét?
A halál ebben a megközelítésben az elalváshoz hasonlítható. A belső tartalmak külsővé válnak, az életem során szerzett élményanyag formálja meg a tudatomat körülölelő valóságot. Ahhoz, hogy egyáltalán tudatosítsam a halált, éberségre van szükség, ahhoz hasonlítható éberségre, melyet a tudatosan átélt álmok során tapasztalhattam meg.