Filozófiai problémák fejtegetése. Én teremtem a világot, vagy a világ teremt engem? Isten játéka vagyok, vagy Isten a játékom? Milyen mértékben teremtem/formálom a valóságot magam körül?
Miben hiszek? Hitem hogyan befolyásolja az életminőségem?
Az alábbi részlet az Énvédelmi mechanizmusokról tartott előadásomból való. Ken Wilber AQAL modellje egységes világképformáló modellt kínál, mely öt dimenziót foglal magába: negyedek, szintek, fejlődésvonalak, személyiségtípusok, tudatállapotok.
A crescendo statisztikai mutatóit vizsgálta kollégám, és értetlenül bambult a halal.lap.hu –s hivatkozásra. Ezt most hogy kell érteni? Miért innen jön a legtöbb látogató? Nem értettem a kérdést, mondom neki, írtam a halálról néhány bejegyzést, talán ez az oka, mire ő, halálról? Miért?
Nem kedvelem az intézményesített oktatási formákat. Ki nem állhatom az iskolapadot. A tudás megszerzése nem szorítható egy intézmény falai közé, mert az efféle korlátozás a természetes kíváncsiságot szabotálja. Éppen ezért az összeszorított foggal véghezvitt tanulás többet árt, mint használ, hiszen nem a kíváncsiságra, hanem az akaratra támaszkodik.
Alig múltam tizenöt, amikor kezembe akadt Paul Brunton jógáról írt könyve. Már túl voltam a Hargitai Károly-féle UFO könyveken, izgatottan magyaráztam barátomnak, hogy éjszaka nálam jártak, elraboltak és térdembe ültettek egy chipet. Ezért fáj a lábam, magyaráztam nagy hévvel. Más dolgunk nem akadt, csak annak eldöntése, hogy a rossz, vagy a jó UFO törzs művelte el ezt a szörnyűséget rajtam...
Az integrálfilozófia középpontjában a sokoldalúan kiteljesedett ember prototípusa áll. Wilber szerint az átfogó fejlődéshez legkevesebb négy aspektusra kell odafigyelnünk, az alábbiakban ezeket veszem górcső alá. Az előző bejegyzésemben körvonalaztam a poszt-indusztriális kor emberét, megfosztottam a klasszikus gurutól, és a felvilágosult rációjára bíztam, hogy végigjárja a szellemi fejlődés rögös útját.
Wilber integrálelméletének öt alapeleme van, melyből hármat vázoltam fel előző írásaimban: a létramodelles bejegyzésekben a szintekről (stages), a négy ok c. cikkben a negyedekről (quadrants), az enneagramos bejegyzésben pedig a típusokról esett szó. A következő két aspektust a vonalak (lines) és tudatállapotok (states) alkotják.
Az elmúlt két cikkben a Wilber-féle létra első hat fokát jártuk be, az ego születésétől a kibontakozásáig és hanyatlásáig. A további szintek felvázolása előtt következzen néhány kérdés! K : Az előző két részben összekapcsoltad a Wilber-i modellt a Piaget-féle kognitív fejlődéssel. Ez annyit tesz, hogy minden gyermek eljut a konvencionális erkölcsi szintre (formális műveleti szakasz), és a felnőttek zöme az ötödik-hatodik szint között mozog?
Az alábbiakban arról lesz szó, hogy egyszer a szabály az úr, másodszor mi uraljuk a szabályt, harmadszor pedig rá kell döbbennünk arra, hogy mindez másodlagos dolog, mert felhízlalt énünk visszavonhatatlanul elpusztul. Az előző rész a tudatfejlődés preperszonális szintjeiről szólt, melynek során a magzati, Egységlétből előbb a testi-, majd a mentális én kikelésével a hetedik életévre már egy jóldifferenciált egó jött létre.
A legszebb pszichológiai elméletek középpontjában az én-identitás és annak fejlődése áll. Az önmegvalósítás lágyabb értelmezése szerint az életünk során tipikus fejlődési fázisokon mehetünk végig.
Ha képesek vagyunk felismerni az adott életszakasz krízishelyzetét, és elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megéljük a szélsőségeket, nagy esélyünk van arra, hogy új én-minőséggel gazdagodjunk.
Minden szorongás végső forrása a megsemmisüléstől való félelem. Mindenki meghal egyszer, azt azonban nem látom magam előtt, hogy a magam nagyszerűségében megszűnjek létezni .
Nem lehet a létről a semmi hiányában fogalmat alkotni. Mindannyian meghalni születtünk. Mégis, a lelkem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy én más vagyok.