Az alábbiakban arról lesz szó, hogy egyszer a szabály az úr, másodszor mi uraljuk a szabályt, harmadszor pedig rá kell döbbennünk arra, hogy mindez másodlagos dolog, mert felhízlalt énünk visszavonhatatlanul elpusztul. Az előző rész a tudatfejlődés preperszonális szintjeiről szólt, melynek során a magzati, Egységlétből előbb a testi-, majd a mentális én kikelésével a hetedik életévre már egy jóldifferenciált egó jött létre.

Az alábbiakban azt elemzem, hogy az egyén miként sajátítja el a társadalmi szabályokat (azonosulás), majd távolodik el tőlük (differenciálódás), és legvégül miként haladja meg egy magasabbrendű nézőpont kialakításával (integrálás).

Spirituális egódisztrójer

Számos spirituális iskola hangoztatja előszerettel az egó megsemmisítésének szükségességét a szellemi úton. Az egót valójában transzcendentálni kell, megsemmisíteni ugyanis nem lehet és nem szükséges. Meglátásom szerint egyáltalán nem másodlagos kérdés az sem, hogy a tudatfejlődés melyik szakaszában érdemes ezzel egyáltalán foglalkozni. A személyiség kibontakoztatását megelőző trancendentális törekvések nagyon könnyen regresszióba csapnak át: meglehetősen gyakori látvány a lilaködben, angyalokkal fantáziáló tanítvány, kinek bornyú tekintetétől reflexből pofonra emelkedik a kezem. Jótékony, kijózanító pofonra. Mert az ilyen, regresszióban bölcselkedő egyéneknek a leginkább erre volna szükségük, nem meditációra, ebben biztos vagyok. Ugyanis amit ők meditációnak hívnak, az nem több a fantáziálásnál, s ha rákérdezel arra, hogy mit értenek megvilágosodás alatt, nyomban idézni kezdik az éppen aktuális szent szöveget. Gyomorforgató az áligazságtudatuk, az izzadságszagú, győzködő attitűdjük. Tapasztalatom szerint a legtöbb nyilvános ezoökobio szerveződés nagyon nagy százalékban ilyen, regresszióban pöffeszkedő hívőket vonz magához, vagy éppenséggel tenyészt ki.
Az egó kibontakoztatása az önmegvalósítás egyik lényeges mérföldköve. Legalábbis a nyugati kulturális közegben szocializálódott egyén számára, keleten ez egyáltalán nem hangsúlyos, de a mi világunkban alapvetően kihagyhatatlan fázisnak tűnik. Az előző cikkben a létra alsó négy fokát bejártuk, szó esett a tudatfejlődés preperszonális szakaszairól. Következzen a perszonális szféra, mely szintén három létrafokot foglal magába:

• szabály-szerep (konformista),
• formális-reflexív (racionális),
• kentaur (víziólogika).

Negyedik szint: a szerep-én születése

A harmadik szint végére a hat-hétéves gyermek már fogalmakban gondolkodik, azaz képes taxonómiába szervezni a gondolatait. Ez óriási előrelépés, mely lehetővé teszi azt, hogy decentralizáljon, azaz képes legyen a másik ember nézőpontját felvenni. Ezzel megjelenik a valódi többesszámban való gondolkodás képessége. A gyermek mostmár egy közösséghez tartozó tudatos személy, ki megpróbálja felfogni és eleget tenni a társadalmi elvárásoknak.
Kisiskolás koromban meglehetősen gyakran került sor osztályverekedésre. A fő riválisom kedvenc szórakozása a nőneműek kínzása, az enyém meg azok védése volt. Igazi rendőr-morál szerint éltem, s nem értettem, hogy miért kapok az agresszorral egyenértékű büntetést minden egyes atrocitást követően. A tanítónő hozzáállása egyszerű logikán alapult: kik bunyóztak? Ti ketten, nos, akkor egész nap kukoricán fogtok térdepelni. Kisiskolásként a tanítónő szava a törvényt jelentette számomra, úgyhogy a büntetést rendszerint lelkiismeretesen végigszenvedtem, nem így a riválisom, ki csak akkor térdepelt, ha látták. Szabályvilágban éltem, teljes világképem a szülők és a tanítónő által meghatározott elvárásokra épült. Az előbbi tábor a gyengébbek védelmét, az utóbbi üteg pedig az egyenértékű büntetést hirdette.
A szerep-én születésének szakasza a Piaget-féle konkrét műveleti szakasz, mely általában az iskoláskor kezdetétől számítva a 11-14 éves korig határozza meg a gyermek gondolkodásmódját. Ekkor alakulnak ki a mentális szabályok és a mentális szerepek. A fő minőség, mely meghatározza ezt a szakaszt, hogy a gyermek megtanulja beleélni magát a másik szerepébe.

Ebben a szakaszban már nem az a legfontosabb az egyén számára, hogyan tud idomulni az ösztönzéseihez, hanem az, hogyan képes hozzáidomulni a szerepeihez, hogyan tud megfelelni a csoport, a kortárs csoport vagy – kissé tágabb értelemben – a haza, az állam, a nép elvárásainak. Tehát felveszi a másik szerepét, és a kérdés az, hogyan illeszkedik bele a szerepbe. Újra elmozdul tehát a középpontjából, tovább differenciálódik, ismét meghaladja az előző állapotát – az egója már nem az egyetlen egó a világon (Wilber, 194. o.).

Ötödik szint: a világcentrikus vagy érett egó

Az előző lépésben a másik szerepébe való beleélés alakult ki, mely előkészítette a külső szemszög gyakorlását. A nyugati ógörög-keresztény gyökerekkel rendelkező kultúránkban 11 és 15 életév között jelentkezik a Piaget-féle formális műveleti gondolkodás. A konkrét műveleti gondolkodás a konkrét világot célozták meg, míg a formális műveletek gyakorlásával egyfajta metakogníció jelenik meg, egyszerűbben szólva az a képesség, hogy a gondolkodásról gondolkozzunk.

...most vált képessé az egyén arra, hogy el tudjon képzelni különféle lehetséges világokat. Először csillan fel a „mi van, ha” és a „mintha” kifejezések értelme, s az egyén belép az igazi álmodók vadregényes világába. Számtalan képzeletbeli lehetőség nyílik meg előtte, olyan dolgokról álmodhat, amelyek még nincsenek, eszményi lehetőségek jövendő világai sejlenek fel előtte, sőt: ő maga is munkálkodni kezdhet azon, hogy a világot az álmaihoz hasonló világgá változtassa (Wilber, 198. o.).

Mindannyian láttunk már szkeptikus serdülőt. A végletekig kétkedőt, ki nem bízik és nem hisz semmiben és senkiben igazán, kinek a racionalitás a minden. Az egó kiteljesedését a racionalitás kipörgetése hozza meg. A kiforrott individum egyik ismérve éppen a kétely, a szkepticizmus készsége. Az ötödik szint elérése és kibontakoztatása a serdülőkor nagy feladata, ezen a szinten a konvencionális erkölcs posztkonvencionálissá lesz. Képes lesz arra, hogy kritizálja a saját, konvencionális társadalmát. Függetlenül attól, hogy egyetért a bírákkal vagy sem, képessé válik a felülvizsgálatukra. A szabályokkal való korlátlan azonosulásnak vége: megjelenik a kritikai távolság, mely a tekintélyelvű etika meghaladását eredményezi.

Újabb ezoökobio csapás

Az ezoökobio adeptusokra jellemző naivitás pontosan azt az éretlenséget sugallja, mely a racionalitás, a kétely hiányából fakad. Ezen egyéneknek az ezoterikus irodalom böngészése helyett sokkal inkább természettudományokat kellene tanulniuk. A rációra igenis szükség van, azon ezoterikus utalások, miszerint a ráció és az egó akadályként tornyosul a szellemi úton, annyiban igazak, amennyiben már kibontakoztatott egóval és rációval rendelkezik a tanítvány. A szellemi út ugyanis ott kezdődik, ahol az önmegvalósítás, azaz az egó kibontakoztatása végetér.

Hatodik szint: az egzisztencialista válság

Azt mondtuk, hogy a perszonális triád ötödik fokán a ráció kifejlődésével együtt az én is kiteljesedik.

• A negyedik szinten a társadalommal való egybeolvadás, a szabályok gyakorlása valósul meg,
• az ötödiken az attól való elkülönülés, differenciáció,
• a hatodikon pedig magunkba foglaljuk és meghaladjuk azt.

Az analizáló, kételyre épülő racionalitást a víziólogika vagy hálózati logika képes meghaladni. Ez egy szintetizáló, strukturáló tudatossági forma. A víziólogika újdonsága a gestalt törvényekhez hasonlatos: képes arra, hogy a részeket összeillesztve egy magasabb minőséget vegyen észre. A hatodik szint tudatminősége hasonlítható ugyanakkor a kvantumforradalomhoz is: a duális logikát felváltja egy sokállapotos rendszer, melyben az igaz és hamis kijelentések között számos szürke állapot is létezik.

Amikor az én gravitációs középpontja a víziólogikával azonosul, amikor az egyén valóban ezen a szinten él, akkor igen magasan integrált személyiséggel van dolgunk, aki valóban globális perspektívával rendelkezik, és nem csupán szónokol róla (Wilber, 203. o.).

Az ötödik szinten a hagyományos természettudományos gondolkodásmód a domináns: a jelenségeket a megfigyelő én és a megfigyelt tárgy egysége alkotja. A víziólogika révén a megfigyelő én lassanként meghaladja az elmét és a testet is, így a tudatosság tárgyaiként, tapasztalataként képes őket szemlélni. Vagyis többé nem csupán az elme szemléli a világot, hanem a megfigyelő én szemléli az elmét is és a világot is (204. o).

Az elmúlás könyörtelen valósága

A Kentaur a test és az elme összefonódásának a szimbóluma. A hatodik szinten egyfajta holisztikus egységben sikerült integrálni a szociális elvárások és az egyéni célok látszólagos különbözőségét. Az én mostmár nem fogadhatja el a bódító, konvencionális vigaszokat: eljött az idő, hogy szembenézzen az elkerülhetetlen végzetével, az individuum halálával. A hatodik fordulópont legnagyobb leckéje a megsemmisüléssel való konfrontáció. Egónk meg fog halni, ez nem vitás. Testünket felzabálják a férgek, fáradságosan felépített egónk pedig semmivé lesz.

Véges énünk meg fog halni – se a mágia, se a mitikus istenek, se a racionális tudomány nem mentheti meg -, az autentikussá válás része, hogy az egyén szembenéz ezzel a húsba vágó ténnyel. Heidegger állandóan erre emlékeztet: amíg meg nem békélünk a halandósággal és a végességgel, addig nem találhatunk rá tulajdon autentikus világban-való-létünkre (Wilber, 205. o.).

Irodalom

• Ken Wilber: A Működő Szellem rövid története, Európa, Budapest, 2003