Énemnek két középpontja van. Az egyik – nevezzük kisbetűs én-nek – a karakteremből fakad. Köré szerveződik a személyiségem, az érzéseim, gondolatiságom nagyrésze, gyakorlatilag minden, mire azt állítom, hogy ez én vagyok. A második középpontot nevezzük megfigyelőnek, azaz Tanúnak. Ő az a kimozdíthatatlan Centrum, mely krízishelyzetben kifeszíti az időt, és a megugrott adrenalinszinttel egyidőben kristálytiszta tudatot eredményez.
Az integrálfilozófia középpontjában a sokoldalúan kiteljesedett ember prototípusa áll. Wilber szerint az átfogó fejlődéshez legkevesebb négy aspektusra kell odafigyelnünk, az alábbiakban ezeket veszem górcső alá. Az előző bejegyzésemben körvonalaztam a poszt-indusztriális kor emberét, megfosztottam a klasszikus gurutól, és a felvilágosult rációjára bíztam, hogy végigjárja a szellemi fejlődés rögös útját.
Popper Péter ír valahol arról a kísérletről, melyben megfelelő utasítások hatására a hipnotizált személyek képesek voltak kikapcsolni a fájdalom érzetét. Amikor a kísérletvezető arra szólította fel a hipnotizált személyt, hogy hívja elő azon részét, mely érzékeli a fájdalmat, az alany meglepő precizitással számolt be a testét ért fagyasztásról, égetésről, vagy éppen szúrkálásról.
Engem figyel. Stabilan, kimozdíthatatlanul konstatálja minden mozdulatomat, gesztusomat. Mint a skandináv mozifilmben: ott ül a kakasülőn, s lejegyzi minden rezdülésem, objektíven, szenvtelenül. Olykor figyelek rá: látom magam, amint a képernyőt bambulom, gépelek, vagy csak egyszerűen nézek magam elé.