Aktív munkásemberként csak nagyvonalakban látok rá a gyermeknevelés árnyalataira. Rendszerint reggel egy órát, este másfelet töltök Annával, a nap többi részében a Kedves matat körülötte, s hogy mivel ütik el a napokat, heteket, hónapokat, nem láthatom. Családfőhöz illően én is elvárom , hogy maximális rajongással viseltessenek áldozatos munkásságom iránt, s egy hosszú munkanap végén minden vágyam, hogy kiérdemelt forró teámat nyugalomban elszürcsölhessem.

Többnyire elképzelni sem tudom, hogy nőm miért fáradt, ha neki csupán csak játszani kell egész nap . Mi olyan kimerítő egy egyévessel való együttlétben? Hiszen csupa mosoly, csupa derű a kislány...

Egy hónapban egyszer alkalmam nyílik megtapasztalni mindezt. A Kedves ilyenkor egy teljes napot családterápiázik, így nekem kell ellátnom a dedet. A mai nap is ennek jegyében telt el. Megrajzolt szemmel, csinos kinti ruhában intett csókot reggel, miközben a szeretett kölyök az arcomat vájta tíz körömmel, hogy hagyjam ott tudatos vagy tudattalan álmomat, mert szaglik a feneke, s különben is ideje lenne bevetni az ágyat. Éhes vagyok, szaros vagyok, és játszanék is már – cumizta a fülembe lendületesen, mire kutyafuttában felépített énem, félretéve Hankiss mindennemű erre irányuló megjegyzését , riadva kereste a kiutat. De nem volt menekvés.

A délelőtt a várva várt tizenegy órás altatás reményében telt el. A kötelező rutin mellett babáztunk, táncoltunk, másztunk, ruhásszekrényt pakoltunk, továbbá nem virágásztunk, nem kapcsolgattuk az erősítőt és nem túrtunk bele a szemetesbe. Mindezt legalább egy tucatszor.

Reformkísérlet

Tíz óra tájt nagyon elfáradtam. Gondoltam, javítok egy kicsit a napi renden, gyorsan megetetem a lurkót, így hátha hamarabb elaltathatom. Megragadtam, leültettem, nyálazót kötöttem az álla alá, és nagy gesztikulálás közepette nekifogtam a reggeli előkészítésének. Ordított az ebadta, nem tudni, hogy miért, úgyhogy gyorsan a kezébe nyomtam egy karéj kenyeret. Ettől a tünetek enyhültek. Gondoltam, pompás pillanat, hogy megnézhessem az e-maileket, elolvassam a legfontosabb feedeket, míg vérem felissza a madárétket . Reszkető kézzel tenyereltem az On gombra. Felzúgott a drága, memória csekking elindult, én meg egy pillanatra elmerültem az élményben. Az operációs rendszer logóját már nem láthattam, mert a következő pillanatban velőtrázó sikoly rengette meg a falakat. Rohantam, hogy megmentsem az életét, reméltem, hogy időben odaérek... Leírhatatlan látvány fogadott. Azt hittem legalábbis kiszabadult a gyermekszékből, s fejjel lefelé lógva kapkodja a levegőt, de ehelyett flegmán nézte pihegő mellkasomat, s laza, határozott mozdulattal intett az asztalon lévő csupor irányába. Szomjas. SZOMJAS, ezért sikít felső C-n.

Csak túrta az ételt az ebadta. Nem volt éhes, nem ehhez volt szokva, nem értette, hogy miért kellene ilyesfajta módon reformálni a napi rutint. Gondoltam, ennek fele sem tréfa, érdemes betartani a javasolt ritmust, mert a végén még a déli alvás által biztosított nyugalomról is lemondhatok.

Pontban tizenegykor tettem be a rácsok mögé. Ahogy leért a lába, felfoghatta, hogy mit művelek vele, mert azon nyomban rázendített. Középhangerővel, tempósan, szemmel láthatóan felkészülve arra, hogy kész kitartani hosszú távon is, ha szükséges.

És kitartott. A végén már az esti cselhez folyamodva óvatosan befészkeltem magam a rácsok mögé, hogy megnyugtassam. Az lett az eredménye a gesztusomnak, hogy nagyobb játékbabának nézhetett, mert rögtön nekiesett a bal szememnek a jobb mutatóujjával. Gondoltam, most kipróbálom az igazi demokratikus nevelési alapelvek egyikét, és kiszedem a két mozgórúdat a rácsból, hogy kedvére járhasson ki-be. Azt reméltem, hogy kimászik, majd sóvárogva néz a pozitív példára, amint lehunyt szemmel szürcsöli a levegőt.

Talán mondanom sem kell, hogy nem így történt. Átpréselte pelenkától duzzadó hátsófertályát a megjelölt résen, majd egy balerinát meghazudtoló mozdulattal átemelte a látszólag ottfelejtett lábát is. Vissza se nézett, úgy viharzott ki a szobából. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Modern nevelési elvem semmivé foszlott, ráadásul nem voltam biztos benne, hogy az előző éjjel használt hosszabbítót hol hagytam. Eléri vagy nem éri? Megpróbálja kisujját beilleszteni, vagy esetleg nyálas pofázmányát tolja a lyuk fölé? – töprengtem magamban – a lyuk fölé, mely előző éjjel notebookom tápkábelét fogadta magába nesztelen. Istenem, milyen jó volt újranézni a régi kedvenc filmek egyikét, mennyire más volt Edward Nortonért izgulni, mint ezért a fenevadért ...

Nem aludt el. Sem tizenegykor, sem tizenkettőkor, sem egy órakor, és még kettőkor is vígan bújócskáztunk.