Az aggodalmaskodó szülő tiltások és utasítások özönével árasztja el gyermekét. A túlzott jószándék aztán oda vezet, hogy a veszélytelen helyzetekben is segíteni szeretnénk gyermekünknek abban, hogy rendeltetésszerűen használja a csúszdát, a hintát, a libikókát, a macit, az ajtót, a lapátot és úgy általában mindent.

Pedig dedünk alapjáraton nagyon kreatívan közelíti meg a környezetét. Számára a csúszda egyben mászóka, lelátó, nehezített pályás falmászó felület, és még ki tudja, hogy mi minden. Sokszor látni a homokozóban jó szándéktól vezérelt apukát, amint arra okítja fiát, hogy ne a csúszós oldalról közelítsen a csúszdához, vagy jól nevelt nagymamát, amint többszörösen arra utasítja unokáját, hogy ne vigyen kavicsot a homokba. Szélmalomharc, mely ráadásul gyengíti a valódi engedelmességet, mert utasításainkat és tiltásainkat haszontalan kontextusban hígítjuk fel.

Utasítani márpedig akkor érdemes, amikor szükség van rá. „Ne mássz fel, mert leesel” – kiáltja a szülő, majd fásultan figyeli az utasítás ellenére kapaszkodó gyermekét. Tisztában van vele, hogy nincs igazi veszély, ezért nem mozdul, ugyanakkor óvni szeretné az esetleges eséstől, mely fájdalmat okoz szerettének. A legjobb szándék vezérli, az óvni akarás, mégis helytelenül jár el akkor, amikor olyan helyzetben utasít, amikor nem kellene, és eltűri az utasítás megszegését, mert azt -jogosan- nem gondolja elég komolynak. A sikeres kapaszkodást követően diadalittasan néz a túlaggódó szülőre a gyerkőc, és közben megerősítést nyer a merni kell nem engedelmeskedni morál .

Aztán a negyedik fel- és lemászás során, amikor egy félresikerült mozdulat hatására bekövetkezik az esés, és az ezt követő ordítás, elhangzik a várt mondat: „Nem megmondtam, hogy ne mássz fel, mert leesel és megütöd magad? Hiába beszél neked az ember!”. A gyermek elkeseredve bömböl, és ebben a sírásban sokszor nem annyira az esés, mint a bizonytalanság fájdalma fejeződik ki. Hogy ismerhetné ki magát, hogy érezhetné biztonságban magát környezete megismerésekor, ha szülője először megtilt valamit, majd eltűri, hogy ne fogadjon szót, végül a sikertelenségben magára hagyja visszavonva hallgatólagos engedélyét? Ennyi szószegés kihúzza a talajt a gyermek lába alól.

Engedjük a tapasztalást!

Nehezebb elviselni a fájdalmat és kudarcélményt, ha védtelenség és instabilitás vesz körül bennünket. Gyermekünk elsősorban tapasztalati úton ismeri meg a világot, az általunk átadható intelmek nem jelentenek és nem jelenthetnek valódi ismeretet. Ne fosszuk meg attól az örömtől és fájdalomtól, ami a környezet megismerésével, és saját képességeinek fejlesztésével jár. Felesleges erőfeszítés arra utasítani kisgyermekünket, hogy rendeltetésszerűen használja a játékokat a homokozóban. Neki az a kihívás, ha kipróbálhat mindent, ami az eszébe jut, és lássuk be: egy ilyen jól ellenőrzött közegben igazán kevés a valódi veszély. Sokkal jobban járunk, ha figyelmünket erre a kevés veszélyforrásra irányítjuk, és csak olyankor lépünk közbe, amikor tényleg indokolt lehet. A korán túlféltett gyermek nem tanulja meg használni a testét, nem fogja megtapasztalni időben azt, hogy mozdulatai milyen következményekkel járnak. Nagy luxus nem kihasználni az ideális kort erre a tanulásra, amikor a testsúlya még oly pici, hogy a nagy eséseket is jól elviseli.

Gyakran éppen a bátorság hiánya okozhat baleseteket, és a gyerekünk felé való szeretet és törődés nem azonos a túlzott óvással, féltéssel.

A tudásátadás kényszere

Erős késztetés van a szülőben arra, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet átadjon abból a tömérdek tapasztalatból, amit az elmúlt évtizedek alatt begyűjtött. Apám mondogatta előszeretettel, amikor valamely tanácsát nem fogadtam meg, hogy majd meglátod, ha annyi idős leszel mint én, hogy igazam volt. Eszedbe fognak jutni a szavaim, és igazat fogsz adni nekem .

Nem az a kérdés, hogy a szülőnek igaza van, vagy sem. Nyilván helyesen látja azt, hogy gyermeke milyen magasból mekkorát bír esni, hogy képességei mit tesznek lehetővé és mit nem. Amit nem mindig látunk tisztán a féltésből adódóan, az a gyermek tanulékonyságának foka. Ha óvjuk a tanulási környezettől, akkor attól féltjük, hogy megtanulja koordinálni a testét és megismerje a veszélyforrásokat. Avagy közhelyszerűen: jobb ma esni tíz aprót, mint holnap egy nagyot.

Azok a gyerekek, akiknek a szülei csak vészhelyzet esetén parancsolnak, nagyobb biztonságban nőnek fel, mint azok, akiket mindentől óvnak, mert az utóbbiak nem fognak tudni ellenállni a tilalmas dolgok csábító erejének. Ha valóban csak a legfontosabbakat tiltjuk meg és kívánjuk meg gyermekünktől, kevésbé fogunk abba a kísértésbe esni, hogy elnézzük az engedetlenséget.

Nyilvánvaló, hogy semmilyen körülmények között nem engedhetjük meg gyermekünknek azt, hogy a nyitott ablakba kiülve az autókat bámulja. Ugyanakkor miért akadályoznánk meg azt, hogy felálljon az alig húsz centiméter magas, ingatag libikókára? Remegni fog a lába, hiszen instabil talajon áll, de ez élmény erősíteni fogja az egyensúlyérzékét, az effajta kihívások hatására fogja megtapasztalni, hogy mire képes, és mire nem.

Nagyon nehéz magamba fojtanom a meggondolatlan tiltásokat és jó szándéktól vezérelt utasításokat. Arra próbálok figyelni, hogy tiltás nélkül hívjam fel Anna figyelmét a fenyegető veszélyre, pl így: „Figyelj oda, amikor mászol felfelé”, „Várd meg amíg a kislány lecsúszik, utána indulj”.

Az sem egyszerű feladat, hogy ne csússzon ki állandóan a parancs a számból, ha valamit akarok tőle. Erős a késztetés, hogy arra utasítsam, hogy ide jöjjön, vagy oda menjen, ezt csinálja, vagy azt csinálja olyankor is, amikor valójában csak játszani szeretnék Vele. Ilyenkor igyekszem így fogalmazni: „Van kedved játszani?”, „Idehoznád a golyót ”, „Szomjas vagy? ” stb.

Ha kellően szűkmarkúan, ám határozottan és következetesen tiltok/utasítok, meglehetősen nagy hatásfokot tudok elérni az engedelmességre nevelés terén. Ezáltal elérhetem azt, hogy minden, amit mondok, az Anna szemében felértékelődik: a jól irányzott tanácsok, javaslatok, figyelmeztetések, kérdések inkább befogadja az a gyermek, aki nincs elárasztva a szülői jóindulattal...

Illusztrációk

IICI-IIEI, www.deviantart.org, http://iici-ieii.deviantart.com/art/Anxiety-22153621