A döntésképtelenség
sze, 2006-05-17 10:07 23 hozzászólás
Vannak emberek, akiknek egy-egy kritikus döntés meghozatala húsbavágó fájdalommal jár . A helyesnek ítélt út felvállalása helyett egy helyben toporognak remélve, hogy az idő megoldja dilemmájukat.
Tanácstalanul állnak a kereszteződésekben. Egyszerre két irányba nem indulhatnak, úgyhogy inkább egyik felé sem mozdulnak el.
Eközben abban az illúzióban élnek, hogy a várakozás eredményeképpen a két út eggyé válik, így döntésük nem jár lemondással. Mekkorát tévednek! A két út helyett egyen sem járnak, az egyik irány lemondása helyett mindkettőről lemondanak. Ezt a keserű valóságot nyilvánvalóan ők is tudják, de nagy igyekezettel kiszorítják tudatukból, nem akarnak engedni a belülről fakadó kényszerítő erőnek, hogy felvállalják a kevésbé rossznak megítélt irányt.
Egy barátom kis híján balesetet szenvedett, mert nem tudta eldönteni, hogy a V alakú kereszteződésben merre vegye az irányt . A mellette ülő határozott hang a megszokott segítség helyett kivételesen felszólította, hogy ő maga válasszon. A dilemma előtt álló emberünket elöntötte a víz, későbbi beszámolója szerint pánikszerű hangulatba lovalta magát. Valósággal fizikai fájdalmat érzett a kialakuló kényszerhelyzet miatt. Nagyon kevésen múlt, hogy nem a két út között kibontakozó zöld övezetben kötöttünk ki.
A dilemmát követő megnyugvás után emberünk még percekig azt hajtogatta, hogy a másik irányba kellett volna mennünk. Azért nem tudta felvállalni az egyik utat, mert ezáltal le kellett mondania a másikról . Hogyan mondhatna le olyasvalamiről, melynek nem tudja a kimenetelét?
Döntéskényszere mögött meghúzódó valódi dilemma a nem választott alternatíváról való lemondás volt. Gondoljunk csak azokra a tipikus kávéházi délutánokra, amikor barátnőnk nem tud választani a több oldalas kínálatból. Hogyan is tudhatna? Hiszen egy kiválasztásával több tucat finomságról kell lemondania!
A döntésképtelenség végső soron létünk bizonytalanságának el nem fogadásából fakad . Minden cselekedetünkkel az egyéb alternatívák rovására tesszük le a voksunkat valami mellett. A döntés minden esetben lemondással, ha úgy tetszik, egy kis halállal jár. Annak felismerése, hogy nem vagyunk képesek minden kívánt alternatíva megélésére, nem kis keserűséget jelent. Félő, hogy az önmagunk különlegességébe vetett hit alapjai rendülnek meg egy-egy kritikus helyzetben meghozott döntés által. Lemondani a rosszabbnak ítélt alternatívákról annak ellenére, hogy a jelenlegi helyzetben nem tudom megítélni jövőbeni alakulásukat?! Igen, ez a megoldás.
Új hozzászólás
Hozzászólások
A határozott döntés sokszor egyszerűen blöff. Nem arról szól, hogy valami mellett olyan nagyon hiszel, hanem arról, hogy a sok bizonytalan alternatívából kiválasztasz (olykor akár véletlenszerűen) egyet, s leteszed a voksot mellette.
Aki határozott személlyé akar válni, az meg kell tanuljön blöffölni.
Ezekszerint a határozott személyek megbízhatatlan emberek?
Blöffölés = egyfajta hazugság.
Hazug ember = megbízhatatlan ember.
Ezek szerint neked az a véleményed hogy az a megbízható ember, aki képtelen dönteni!
"Nagyon gyakran éppen a kora gyermekkori bizonytalanság eredményezhet hosszú távon döntésképtelenséget."
Ez nagyon érdekes, milyen bizonytalanságra gondolsz? A szülőktől meg-nem-kapott szeretet/bizalom/biztonságérzésre? Irnál erről még egy kicsit? Mert ugye alapvetően minden szülő biztonságos/bizalommal és szeretettel teli légkörben szeretné csemetéit nevelni, de vajon sikerül-e ez? (Pl. az én szüleimnek anno csak részben sikerült, pedig jót akartak ők...)
Bocsánat, az elkövetkező időkben valószínűleg el foglak árasztani kommentekkel, kérdésekkel, de egyszerűen 'fascinating' ez a blog...
Az első életév krízishelyzete a bizalom - bizalmatlanság problémájára épül.
A bizalom ebben az esetben azt jelenti, hogy a csecsemő az anyával szoros egységet alkot. Az anya legfontosabb szerepe, hogy megfelelően reagáljon gyermeke jelzéseire. Ehhez nem árt tisztában lenni azzal, hogy ami a három hónaposnak jó, az a másfél évesnek káros és fordítva. Példának okáért teljességgel hibás az a nézet, miszerint az alig néhány hetes csecsemőt úgy lehet alváshoz szoktatni, hogy minden este magára hagyjuk az ágyában és hagyjuk, hogy sírjon. Az első nap egy órát, második nap ötven percet, a harmadik nap pedig csak fél órát fog sírni, majd egy-két héten belül beérik a keserves technika gyümölcse: kisdedünk sírás nélkül elalszik. Egy néhány hetes babától azonban nem várható el, hogy megértse a válasz nélkül hagyott panasz üzenetét. Alapvető, egzisztenciális félelem csíráját ültethetjük el gyermekünkben azáltal, hogy nem reagálunk hívó jelzésére. Olyan világban kell élnie, melyben félelmére nincs vigasz, vágya elfojtás alá kerül. Az, hogy két hét alatt lemond a további sírásról, nem azt jelenti, hogy megértette az egyedülalvás lényegét, hanem sokkal inkább arra utal, hogy beletörődött a helyzet kilátástalanságába.
Azt gondolom, hogy az alapvető, ontológiai bizalom kialakulásához három dologra van szükség:
A klinikai pszichológiából ismert tárgy-kapcsolat elméletek nagyon hasznos támpontot jelentenek a kora gyermekkori nevelés körüli katyvaszban.
Amúgy meg ajánlom Vekerdy Tamás műveit: a magyar szakirodalomban Ő az alfa és az omega ezen tekintetben... legalábbis szerintem.
A bizalom-bizalmatlanság kérdéskörére később még visszatérek: izgalmas és fontos témának tartom. Köszönöm kérdésed!
Mélységesen egyt értek!
Csecsemőkorban nincs is ezzel gondom, ahogy írtam a blogomban egyszer, csecsemőt "könnyű JÓL nevelni", azaz tudni, hogy mit kell neki megadnunk.
A nagyobbak szükségleteivel nem vagyok tisztában eléggé. Hiába él velem 11, 9, 5 éve, olyan sok mindent nem ismerek a lelkéből. Számomra "ártatlan" dolgokkal meg tudom bántani. Vagy ha nem is, de hatást sem érek el nála.
Mi az, amit én segítségnek/motivációnak hiszek, ő pedig a részemről jövő elégedetlenségnek/bizalmatlanságnak fog fel? (Azért ez a konkrét kérdés, mert velem így történt gyerekkoromban.)
Honnan tudom, hogy mikor miben kell hagynom őt magát dönteni, illetve mikor vagyok kénytelen, sőt köteles, helyette dönteni? Sajnos nem mindig "érzem".
Vekerdy kisgyerekes könyveit ismerem, a kamaszosa(ka?)t még nem olvastam, lassan időszerű pedig.
Türelmesen, de izgatottan várom majd az írásodat a témáról.
nekem az a kérdésem, ha 31 évesen életkrízisem van, és a választást a további életformák között nem tudom megtenni, mivel lehet azon seíteni, hogy sikerüljön dönteni. elvileg mindent tudok már, azaz tudom, hogy nem szabad halogatni, hogy pillanatokon belül mindkettőt elvesztem, de mindig a másik utat siratom. ezen nem tudok átlépni.bármilyen ötlet jó lenne.
és ha azt mondod, hogy nincs összefüggésben az önbizalommal, akkor ne is várjam, hogy a határozottság nő annak fejlesztésével párhuzamosan?
még1: mitől van az, hogy nem az élet minden területén vagyok ilyen döntésképtelen, csak 1 személlyel. és a vele összefüggő kapcsolattal szemben? és mire lehet ezt visszavezetni a csecsemőkoron kívül?
köszi
Kedves Erika, nagyon nehéz kérdést feszegetsz. A döntésképtelenség legkomplexebb esetei mindenféleképpen a személyekkel való kapcsolatainkban valósulnak meg. Sokszor valóban kilátástalanul nehéznek tűnik valaminek véget vetni, valamit lezárni, valamit, ami életünk nagy részét képezi. Ez ténylegesen egy kisebb öngyilkosság, melynek felvállalása valóban nagy erőfeszítést jelent.
Nagyon sokat foglalkoztat(ott) ez a kérdés, mindenképpen kritériumokat akartam magamnak felállítani azzal kapcsolatosan, hogy helyesen választottam vagy sem, hogy valóban hosszú évtizedekre vállalni tudom, tényleg Vele, tényleg elválaszthatatlanul?
Két alternatíva kínálkozik: nem vállalom fel a döntést, nem teszem le a voksomat, nem merek igent mondani egy kötelékre, cserében sodródom és keresek egy életen keresztül. A második alternatíva, hogy megtaláltam azt, aki mellett érzem, hogy alapvetően minden a legnagyobb rendben van, a problémák azért vannak, hogy megoldjam, nem azért, hogy ellehetetlenítsék a helyzetem, következésképpen igent tudok mondani egy kötelékre, mely teljesebb életet adhat, mint a folyamatos keresés.
Az alapvető kompatibilitást keresem az ilyen helyzetekben. Ebben a ráció nem sokat segít, a megérzés az egyedüli támpont. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mit akarsz igazán, majd hallgass az első válaszra, arra, ami azonnal bevillan, mert az lesz a helyes döntés.
Sziasztok!
Egészen eddig határozott embernek tartottam magam,de most 19 évesen kezd meginogni ezen hitem. Egyre többször fordul elő, hogy döntők, de a döntést beteljesítő cselekvés ellen visszakozok...
Az a baj, hogy ha tudom is,hogy mit akarok vagy általában sejtem, akkor mások véleménye hat rám. Ezután már a pro-kontra lista se segít,hisz a számomra nem fontos dolgok is felkerülnek a listára...
Arról nem is beszélve, hogy a rövid távű célok megelőzik olykor a hossztú távú célokat (élvezeteket).
Tudom,hogy a felnőtt lét nem könnyű,de nem értem, hogy hogy válok határozott emberből olykor cselekvőképtelenné...
Nem hiszem,hogy a gyerekkorombakeresendő a probléma, hanem inkább olyan, mintha felnőttként kevésbbé mernék kockáztatni, úgy hogy nem tudom milyen következménye lesz a távoli jövőben.
Ti ezzel hogy vagytok? Hasonlóan éreztek? Hogy lehet ezt leküzdeni?
szia!
Én is döntésképtelenséggel küzdök, küzdöttem,
Volt egy kapcsolatom ami 2évig tartott(abból 1,6évet együtt éltünk , de besokalltam és elhagytam őt(már sokadjára) de még is mindig valami vissza húz hozzá. megszokás?! De ha elhagyom elkezd hiányozni és nem tudom túltenni magam rajta. meg ő sem rajtam... És vagy én vagy ő könyörgi vissza megát a másikhoz..
Most megismerkedtem egy sráccal 1hónappal ezelőtt, és minden nagyon jó vele, és most feltünt az ex... és egyszerűen nem tudom eldönteni kivel szeretném folytani, vissza a megszokottba,ami végül is nem volt rossz nekem (csak eza se veled se nélküled problémákra nem térnék ki)vagy az új ismereltenbe??
szia!
Az úton is álltalában előre felé haladunk...! :-)
ha ennyi tapsztalattal a hátd mögött is a múltad a régit választod.. hát.. ez az igazi bátorság, inkább kockázat!
Sziasztok..
Már attól jobban érzem magam, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. 5 évig éltem külföldön, de decemberben hazaköltöztem. Ezt a döntést is jó sokáig halogattam, de végül is megtettem. Most, hogy egy hónapja itthon vagyok, tudatosult bennem, hogy nem is igazán tudom merre induljak el. Nem nagyon ismerek már itthon senkit, és a családomon kívül max a kintiekkel tartom a kapcsolatot. Szeretnék megismerkedni emberekkel, új barátok stb, de nem tudom merre induljak el. Mielőtt hazajöttem annyi tervem volt és most ott tartok, hogy itthon ülök naphosszat, többnyire egyedül és próbálom eldönteni, hogy mit is kellene csinálni, de aztán valamiért mégsem teszek semmit.
Annyira tehetetlennek érzem magam, hogy az már engem idegesít (a családomról nem is beszélve)
Van valami ötletetek, hogyan induljak el?
Köszi
Érdemes keresni a digitális kommunikációs csatornákat: twitterezz, kapcsolódj blogokhoz (most is ezt tetted :)), egyébként pedig döntsd el, hogy milyen (szak)területen kívánsz elmélyülni.
Pl. ha webfejlesztéssel foglalkozol, érdemes kapcsolódni a webes közösségekhez (pl. drupal.hu), bent lógni a közösségi IRC csatornán. Manapság mindenhez meg lehet találni a megfelelő közösségeket, ez nem jelenthet gondot.
Szia!
Most olvastam a hozzászólásodat, látom hogy tavalyi, kíváncsi lennék hogy most mivan veled? Én 2 éve élek külföldön és szeretnék hazaköltözni de ugyanez a probléma nekem is hogy nem tudom eldönteni hogy ha hazamegyek mi lesz, megbánom e, mit fogok otthon csinálni, nem tudok elszakadni az itteni lakótársaimtól mert annyira szeretek velük lenni....félek hogy otthon annyira fog hiányozni a velük élés hogy meg fogok őrülni...de itt se túl fényes az életem már...veled mi lett?
Ahogy írod, a döntésképtelenség oka lehet az, hogy az egyik út választásával lemondunk a többiről. Sokan a meghozott döntés után hosszan rágódnak annak helyességén, bizonytalanságban tartva saját magukat. A döntéseink meghozatalánál a bizonytalanság okát abban is látom, hogy döntéseink jövőnkre gyakorolt hatása gyakran előre láthatatlan. Célunk a hosszútávon legjobb lehetőség kiválasztása, mely feloldhatatlan ellentétet képez azzal, hogy a jövő beláthatatlan. Bölcsesség annak megértése, és elfogadása, hogy a jelen helyzetben jelen képességeim, érzelmi állapotom szerinti legjobb döntést hozom, tudva azt, hogy nem tudhatom mi a legjobb döntés. A bizalom saját magam felé elengedhetetlen. Bízz magadba, és vállald a következményeket. Nem gondolom, hogy ez kis feladat.
Nekem ezt ajánlották, jónak igérkezik! keressetek rá!
JOHN BARTH : _Az út vége
találó nagyon!
Ez a cikk a döntési mechanizmusról zseniáslis.
Évek óta használom, mondhatnám megtanított dönteni, bátornak lenni, lemondani.
Nem tudom ki írta, de köszönöm Neki!
Gábor, Sopron