Nem akarunk zavarni, hagyjuk, hogy kiheverje a fájdalmat, nem tolakodunk. Tapintatosan nem zaklatjuk idétlen kérdéseinkkel, de tulajdonképpen gőzünk nincs, hogy mi történik Vele. Kivonjuk magunkat a látóköréből, segítünk neki abban, hogy tényleg magára maradjon.

Ez a legjellemzőbb hozzáállás, de véleményem szerint nem a legoptimálisabb. Cikkemben felvázolom a gyász fázisait és kísérletet teszek arra, hogy támpontokkal szolgáljak a segítő szándékú barátnak/hozzátartozónak.
Hasonló kálvárián megy át az a személy, aki elvesztette közeli hozzátartozóját és az, akinek egy komolyabb betegséggel kell megküzdenie, mely hosszú távon próbára teszi erejét és optimizmusát. Természetesen nincs recept: mindannyian másképpen dolgozzuk fel életünk ezen rendkívül megterhelő élményeit. Van azonban egy jellemző útvonal, melyet így vagy úgy a legtöbb szenvedő alany végigjár.

Lelki veszteség

Mind a gyász, mind a betegség lelki értelemben veszteséget jelent. Ez a közös nevező, mely a jellemző fázisokat is meghatározza. Mindkét élmény irracionális útvonalat követ: hiába diktálja az ész, hogy mi a teendő, ha az érzelmi átélést a tudattalan történései határozzák meg. Az édesanya / élettárs / testvér távozásával lelki történéseink meghatározó projekciós felületei szünnek meg létezni számunkra. Magunkra maradunk a semmiben lógó érzésgumókkal, melynek lenyelése és újboli kibocsátása rendkívül leterhelő és nehéz folyamat. A betegség esetén szembesülnünk kell azzal, hogy meglehetősen törékeny talajon állunk. Jövőképünk egy csapásra átértékelődik: amit fontosnak tartottunk jelentéktelenné válik, ami jelentéktelennek tűnt, életünk alapelemévé lesz.

A hozzáállás

A krízishelyzet nyomán emberünk szemében önkéntelenül is átértékelődik a múlt, a jelen és a jövő, de ezzel együtt az emberi kapcsolatai is. Barátai két részre tagozódnak ezáltal: támogatók és érdektelenek csoportjára.
Néhány évvel ezelőtt pedagógusként tevékenykedtem egy oktatási intézményben, ahol egy igen kedves kolléganőm elvesztette velem egykorú fiát. Emberünk összeroppant a veszteség súlya alatt, ennek ellenére nem voltam képes egy szót, egy mondatot mondani neki, hogy sajnálom, részvétem, melletted állok. A veszteséget követően egy fél évre rá találkoztam vele. Az iskolában történt változásokat mutatta be apácafeketében, s kedvesen magyarázta, hogy milyen gyógypedagógiai és egyéb változásokat vezettek be az elmúlt időszakban. Jólnevelt fiúcskaként, hátratett kézzel érdeklődtem semleges témákról, majd egy fél óra témázgatás után búcsút vettem tőle anélkül, hogy egy szót is ejtettem volna az eseményről. Rettenetesen szégyelltem magam. Igazságtalannak tartottam, hogy velem egykorú fia halott és én orcátlanul élek, sőt, jól vagyok. Hallgattam, és megpróbáltam részvétteljesen nézni, mint egy idióta. Az érdektelen szavak mögött végig ott volt a kimondatlan fájdalom, melyet nem voltam hajlandó tudomásul venni. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy tudom, hogy mi történt és melletted vagyok, számíthatsz rám.

Hárítás / tagadás

Időre van szükség, hogy feldolgozzuk az információt, hogy rákos daganatban szenvedünk, hogy elhunyt a Személy, aki létünk egyik alapelemét jelentette. Betegség esetén az első fázisban jellemzően bagatelizáljuk a problémát: semmiség, egy-kettőre megoldódik, néhány nap és minden a régi lesz. Gyász esetén ez az a fázis, amikor még nem is értjük igazán, hogy mi történt. Projekcióink még élnek, mert nem szembesültünk igazán a ténnyel: szerettünk nincs többé.
Az első fázis pszichénk integritásának megőrzését szolgálja. Időre van szükség, hogy ráhangolódjunk a krízishelyzetre, melynek nyomán életünk radikális változáson megy át. A változást tőlünk független események irányítják, merre rendszerint nem áll módunkban felkészülni: a váratlan élmény súlya alatt félő, hogy szétesünk apró részekre, melyet soha többé nem tudunk összerántani.
Normális esetben pszichénknek van egy egészséges védekező mechanizmusa, mely tompítja és időben elviselhető intervallumra nyújtja a fájdalmat, melyet átélni kényszerülünk.
Mit tehet egy barát ilyenkor? Hagyjuk, hogy az énvédelmi mechanizmusok ellássák feladatukat. Reagáljunk a humorra, de ne ragozzuk túl, alapvetően bíztassuk, hogy minden rendben lesz, de ne erőszakoljuk meg idióta optimizmusunkkal. Egyszerűen legyünk mellette. Szóban, hallgatásban, fizikailag. Tükrözzünk, tompítsunk és várjunk.
Rendkívül jellemző hozzáállás, hogy az egyébként jóbarát visszavonul és nem zaklatja a krízishelyzetben lévő alanyt. Látszólag valóban egyedül akar lenni, hiszen az a lelki fájdalom, melyet átélni kényszerül magánügy: nem tartozik senkire. Ezt a tényt azonban a jóbarátok rendszerint ügyetlenül félreértelmezik, úgy ítélik meg, hogy érdeklődésükkel tolakodnának, jelenlétükkel zaklatnák az embert, ki oly kedves nekik. Éppen ezért inkább nem is hívják napokig, esetleg benyögnek egy „bármiben segíthetek, szóljál”-t, melynek az adott helyzetben semmilyen tartalma nincs.
A veszteségélmény barátunk középponti élményévé lesz. Minden egyéb árnyékba kerül, a prioritások a krízishelyzet időszakára átszerveződnek, minek következtében nem tud megfelelni a hétköznap elvárásainak. A jóbarát pontosan ezen hézag kitöltésében tud segíteni: fel kell ismernünk azt, hogy példának okáért milyen adminisztrációs ügyeket kell a gyász/betegség kapcsán elintézni, milyen családi/munkahelyi problémákban tudunk segíteni.
A bármiben segíthetek... kezdetű mondat helyett gondoljuk át, hogy milyen problémákkal kell megküzdenie ezen nehéz időszakban, melyet akár részlegesen is, de magadravállalhatsz! Mondjuk neki azt, hogy „átveszem erre az időszakra ezt a feladatot”, „engedd meg, hogy elvigyelek a hivatali dolgokat elintézni”, „elkísérlek a kórházba”, „jelezd, ha X Y-t ide vagy oda elvihetem” stb. stb.

2. Miért pont én/ő?

A második fázisban emberünk felfogja a veszteség súlyát. Rendkívül mély érzelmi sokkot kell átélnie, melyből nem látszik a kiút, s mely alapjaiban rendíti meg lelkét. Miért pont velem történik mindez? Mit csináltam rosszul, hogy ezt a büntetést kell elszenvednem? Miért pont őt kell elvesztenem? Miért hagyott itt?
A kérdésekre nehéz választ találni. A vádaskodástól a bűntudatig, számos fel nem dolgozott lelki komplexus teret kap ebben a szakaszban. Rendkívül fontos, hogy sokat beszéljen, kommunikáljon, meséljen és meséljen emberünk. Újra és újra át kell gondolnia, hogy mi történt és ez miként befolyásolja életét. Ha mellette állunk és tükrözzük állapotát, rendkívüli segítség lehetünk abban, hogy kimondja a kimondhatatlant. Ebben a fázisban az agyonragozott bíztató szó felesleges, sőt terhelő lehet. Nyilván nem arról van szó, hogy tegyünk rá még egy lapáttal a fájdalmára, de bíztassuk, hogy kimondja azt. Az extravertált emberek jobb helyzetben vannak: alaptermészetükből adódóan könnyebben megnyílnak és mesélnek fájdalmukról. Az introvertáltak esetén olykor elég, ha csak mellette ülünk szótlan. Legyünk ott, amikor lehet, biztosítsuk emberünket arról, hogy Vele vagyunk fájdalmában.
A bűntudattal / váddal nagyon nehéz megküzdeni. Betegség esetén nagyon gyakran megjelenik az önmarcangolás, halál esetén pedig a vádaskodás, hogy itthagyott, elhagyott az, kire a legnagyobb szüksége volt.

3. Rezignáció

A gyász/betegség következő szakasza az ürességélménnyel kapcsolatos. Magunkra maradtunk, szerettünk elhagyott, milyen értelme lehet létünknek ilyen körülmények között? Hogyan lehet elviselni a hónapokig tartó kemoterápiát, melynek során valóságos zombivá degradálódik testünk? Ebben a szakaszban a kérdésekre adott válasz: sehogy. Emberünk magára maradt: jövője megszűnt létezni, jelene múltjának árnyékában vegetál.
Ez az igazi mélypont: küzdelemmentes övezetben, egykedvű beletörődésben, a halál árnyékában ücsörög. Ez az a fázis, amikor lassan-lassan életerőt kell csöpögtetnünk barátunk halódó vénájába. Anélkül, hogy lerohannánk és megerőszakolnánk optimista hozzáállásunkkal, egyszerűen próbáljuk meg felhívni figyelmét a külvilág dolgaira.
Emberünk lassan fel fogja építeni az új életét, ehhez azonban segítségre van szüksége. A jóbarát ilyenkor igazi közvetítővé lesz a külvilág és közte. A feladat: áthidalni az átjárhatatlannak tűnő elszigeteltséget.

4. Megküzdés

Körvonalazódnak az új élet játékszabályai. Ennek megfelelően új célok és vágyak kapnak teret. Emberünk úgy tűnik, hogy visszatalált a hétköznapokba: ellátja feladatait és teljes értékű életet él. A veszteségélmény új mélységdimenzióval ajándékozta meg lelkét: azon veszi észre magát, hogy az aluljáróban ücsörgő koldusnak pénzt ad, jóllehet valamikor szidta magában amiért nem dolgozik, mint minden normális állampolgár. Észreveszi, hogy pénzt gyűjtenek az ötéves kisfiú életmentő műtétéhez, és összekaparja az utolsó ötszázforintosát a pénztárcájából.

Összegzés

A betegség/gyász végső értelme, hogy teljesebb emberré váljunk. Ha meg tudunk küzdeni a fájdalommal és megértjük a krízishelyzet üzenetét, alapjaiban változik meg létünk. A halál elkerülhetetlen. Nem az a kérdés, hogy miként élhetjük túl, hanem az, hogy az előtte lévő időszakot miként tehetjük teljesebbé. Ehhez látni kell az igazi értékeket, a prioritásokat, melyek mentén teljes értékű emberré válhatunk.
Barátunk veszteségélménye fölött nem szabad szemethunynunk. Legyünk mellette, biztosítsuk támogatásunkról azáltal, hogy látjuk és értjük, hogy mit kell átélnie. Ne felejtsük el, hogy krízishelyzetben az idő összepréselődik: barátunk egy nap alatt egy év élményét kényszerül átélnie. Ennek megfelelően ha naponta jelentkezünk, évente jelentkezünk. Gondoljuk át: ennek fényében tolakodásnak minősül érdeklődésünk? Ha továbbra is kétségeink vannak, gondoljunk arra, hogy legfennebb nem válaszol hívásunkra, ha nem akar. Az érdektelenségnél nincs fájóbb ebben a helyzetben!

Illusztrációk

• Jonathan Clark: After Life, http://www.afterlifeseasons.com/