A következő történet líraiságát megtöri az alvásparalízis borzalma. Rendkívül plasztikusan meséli el a visszatérő rettenetet, mely lassan beszivárog a szobába... Forrás: tortenetek.hu, szerző: gery g (greggs). Hivatkozás hiányában nem tudtam felvenni a szerzővel a kapcsolatot, így engedélye nélkül teszem közzé a teljes, módosítatlan beszámolót.

"Úgy éreztem, lebegek két világ között..."

Az óra tizenegyet ütött, mikor lefeküdtem. Hosszú, stresszes nap állt mögöttem, de végre túl voltam rajta, se nem vágytam másra, csak, hogy végre kialhassam magam.
Mielőtt vízszintbe helyeztem volna magam, gondosan behúztam a függönyt, hogy az utca fényei ne zavarhassák álmom. A szobára kellemes félhomály borult, csak az ébresztőóra számlapja derengett halványan. Nyugtató csend honolt körülöttem, szinte csak a saját lélegzetemet lehetett hallani.
A megszokott nyári meleg miatt csupán egy vékony pokrócot terítettem magamra, de alig két-három perc alatt olyan elviselhetetlen hőség lett alatta, hogy inkább ledobtam magamról. Kényelmesen elhelyezkedtem a hátamon, jobb kezemet a fejem alá dugtam, a bal a mellkasomon pihent. Egy ideig még a plafont bámultam és elmélkedtem az élet nagy dolgaim, míg végül észrevétlenül elnyomott az álom.
Először fátyolos képek jelentek meg előttem, s nem tudtam kivenni, mit is látok magam előtt. Úgy éreztem, lebegek két világ között, s a döntés, merre haladok tovább, egyedül az én kezemben van. Hátam mögött a mindennapok szürkesége, a folyamatos küzdelem, kudarcok és sikerek, de általános kétségbeesés sikoltott vissza rám, míg velem szemben végre lehullt a fátyol, s bepillantást engedett a legcsodálatosabb dologba, amit valaha is láttam.

"...tökéletes világ hirtelen távolinak és ellenségesnek hatott..."

Varázslatosan tiszta kék ég mosolygott le rám, a távolban monumentális hegyek magasodtak, úgy néztek ki, mintha óriások marcangolták volna szét őket. A nap magasról sütött, de nem ontotta magából a fájdalmasan égető káros sugarakat. Zöldellő rét tárult szemem elé, dús fűvel benőtt dombok futottak egész a látóhatárig. Fák nyújtóztak az ég felé, ágaik rejtekében gyönyörű énekesmadarak fészkeltek.
Az égen is madarak repkedtek, de nem tűntek olyan elérhetetlennek, mint máskor. Úgy éreztem, bármikor közéjük tudok emelkedni, s együtt lovagolhatok velük a szelek hullámain.
A fű fölött alig egy méterre hatalmas tarka pillangók játszottak, s röpködtek egyik virágról a másikra. Tücskök zenéltek, madarak énekeltek, s elkápráztató színek mindenfelé. Csodálatos világ volt ez, melyből földöntúli békesség és nyugalom áradt felém.
Ez percig sem kellett gondolkodnom, hogy mit is válasszak. Lassan úszni kezdtem e csoda irányába, leírhatatlan, ahogy a nyugalom fokozatosan körülvett. Már nyoma sem volt bennem feszültségnek és kimerültségnek, a szürke világ mintha soha nem is létezett volna. Szinte eggyé váltam ezzel a mennyországgal.

A madarak énekszava fülembe csengett, s egyszerre kedvem támadt repülni. Emelkedtem egyre magasabbra, míg végül a világ ki nem tárulkozott előttem. Fecskék, rigók és hófehér galambok vettek körül, mind kíváncsian méregettek. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem őket… de nem bírtam megmozdulni. Testem nem engedelmeskedett semmilyen parancsnak. Az eddig oly békés, nyugodt, tökéletes világ hirtelen távolinak és ellenségesnek hatott. Eltűntek a madarak, a rét a dombok, s mindent elemésztő sötétség vett körül, melyben nyomasztóan egyedül éreztem magam.
Éreztem, hogy valami gyökeresen megváltozik, s hirtelen száguldani kezdtem hátrafelé, míg végül, mintha zuhanásból érnék földet, felébredtem.

Ismét az ágyamban voltam félhomályban úszó szobám sarkában. Mikor kinyitottam a szemem, tekintetem az órára szegeződött: hajnali fél négy. Lassan kibontakoztak előttem álmom részletei. A fák, a béke, s végül a bénultság is. Gyorsan ki akartam verni a fejemből ezt az egészet, s úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha felkelek és iszom egy pohár vizet.

"...nyaktól lefelé teljesen lebénultam..."

Fel akartam ülni, de moccanni sem bírtam , csak a szememet tudtam forgatni. Sem a számat, sem pedig a testem többi részét nem voltam képes akaratom alá hajtani. Dermesztő rémület lett rajtam úrrá, mikor belém hasított a felismerés: nyaktól lefelé teljesen lebénultam. Kiáltani akartam, de képtelen voltam kinyitni a szám, s egy hang se jött ki a torkomon.
Egyre nehezebben kaptam levegőt, úgy tűnt, mintha valaki a mellemre ült volna. Hiába erőlködtem, kínlódtam, még az ujjamat sem tudtam megmozdítani. Megpróbáltam jobbra billent fejemet elfordítani: eredménytelenül. Könnyek szöktek a szemembe, s végigfolytak arcomon, orromon, végül párnám huzatán landoltak.

"...valami megfoghatatlan, légnemű fekete tömeg szivárgott a szobába..."

Látómezőmbe még éppen beleesett szobám ajtaja, s valami még rettenetesebbet véltem felfedezni a szürkeségben. A kilincs nagyon lassan mozogni kezdett, majd az ajtó résnyire kinyílt. A résen valami megfoghatatlan, légnemű fekete tömeg szivárgott a szobába, s lassan felém hömpölygött. Ahogy közeledett, úgy láttam, mintha emberi formát öltene, s mire ágyam széléhez ért, már tisztán ki lehetett venni. Egy fekete, csuklyás alak tornyosult felettem, arcát nem lehetett látni, de biztosan tudtam, hogy engem néz.
Hihetetlenül féltem, az alakból pokoli gonoszság áradt. Rettegtem, s kétségbeesetten próbáltam megmozdulni, vagy segítségért kiáltani, de hiába.
A nyomás a mellemen egyre erősebb és erősebb volt, kis híján megfulladtam. Félelmemben behunytam a szemem és vártam, hogy bekövetkezzen a legrosszabb.

De semmi sem történt.

Csend volt, csak a saját lélegzetemet lehetett hallani. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Ismét kinyitottam a szemem, s a korábbi alaknak nyoma sem volt. Az ajtót is zárva találtam.

Felcsillant bennem a remény. Óvatosan megpróbáltam megmozdítani a kezem, s szívem nagyot dobbant, mikor az felemelkedett mellkasomról. Azelőtt soha semminek nem örültem annyira, mint annak a puszta ténynek, hogy tudom mozgatni a karom.
Ismét visszakaptam a kontrollt a testem felett, s ezt kihasználva azonnal felpattantam.
Ziháltam és az ágyamra meredtem. Csak ekkor tűnt fel, hogy újabb három óra telt el. Odakint már hajnalodott, s a felkelő nap fénye beszűrődött a függönyök közt.
Míg élek, nem felejtem el...