Az internet nyúlványa vagyok

Miért van az, hogy másodszorra nem sikerült végigolvasnom az Üveggyöngyjátékot, pedig most is zseniálisnak tartom? Továbbmegyek: miért van az, hogy mostanában bármilyen kiváló könyvnek ha nekifogok, nem tudom végigolvasni? Az első száz oldal után muszáj szkennelnem. A Linchpin-t sem fejeztem be, utána nekifogtam Sir Ken Robinson The Element c. könyvének, és bár nagyon jónak tartom, a felénél tovább nem jutottam vele. Egy idő után türelmetlen leszek: rákeresek a témákra a neten, átnyálazok néhány cikket, megnézek egy-két TED előadást, vagy  írok gyorsan egy blogbejegyzést feldolgozás gyanánt. Pedig mindenekelőtt meg kellene adnom a szerzőnek az esélyt, hogy végigvezessen az általa gondosan kidolgozott gondolatfolyamon, hogy bennem is összeálljon az általa felvázolt összkép.

Idegbaj

Valami megváltozott. Felgyorsultam. Egy-két nap alatt végiglapozom a könyvet, kivonom belőle a lényeget, majd úgy gondolom, hogy megtudtam mindent, amire a jelenlegi érdeklődésem hangolt. Több területtel foglalkozom, mint régen. A Google a barátom, de ez a barátság egyre több mellékzöngétől terhes.

Furcsa, állandó türelmetlenség vett erőt rajtam. Onnan sejtem, hogy valami nincs rendben, hogy egyre ritkábban látom magam kívülről, és egyre kevesebbszer fordul elő, hogy félrevonulok egy kis elmélkedésre.

Mi történhetett?

Talán a kétgyermekes létforma hozta a változást? Vagy a sok párhuzamosan futó munka miatt alakult ki bennem ez a pörgés? Úgy gondolom, hogy nem ezek az elsődleges okok. Az internet hangolta át nem csak olvasási szokásaimat, és a médiához való hozzáállásomat, de a gondolkodásomat is.

16 éves voltam, amikor megkaptam az első 386-os AT számítógépemet. Az internettel csak a suliban, később, az egyetemi évek alatt pedig többnyire az internet kávézókban találkoztam. A hálózat nélküli otthoni számítógép messze nem volt annyira lényeges a tudásépítés terén. Még mindig a könyvtárat tekintettem az elsődleges szakmai forrásnak, és ha mélyebben meg akartam ismerni valamilyen témát, elsősorban a kapcsolódó könyveket kutattam fel.

Ez A Médium

Aztán hirtelen nagy változás történt. 2002-től napi több, mint 8 órát lógtam a neten a munkahelyemen. Otthon még mindig nem volt előfizetésem, de ezt a hiányt egy éven belül pótoltuk, és azután nem volt megállás. Az egyik kollégám azokban az években kezdett el blogolni (tihi.hu volt a domain, talán emlékszik rá valaki), aztán 2005 végén engem is elkapott a gépszíj. Megéreztem a kibertérben való kapcsolódás erejét, és azóta is ennek a bűvkörében élek.

Mi történt az elmúlt öt esztendőben tehát? Azon kívül, hogy soha nem látott tempóban sikerült gazdagítanom a kapcsolathálómat, milyen más hatásai vannak az állandó online létnek? Hogyan hat a személyiségemre és a gondolkodásmódomra az, hogy a napi 8-10 óra munka után, ha lefeküldtek a gyerekek, még 3-4 órát a számítógép előtt töltök? Mert affelől mostmár teljesen biztos vagyok, hogy ez "nem csak egy médium a sok közül". Ez A Médium. Az ujjaim összenőttek a billentyűzettel, a szemem pedig többet látja a notebookom kijelzőjét, mint a Kedvesem arcát.

Beragadt kapcsolatok

Belenőttem a hálózatba, és ezáltal a teljes kognitív apparátusom átalakult. Ráadásul mióta okos telefonom van, azóta tértől függetlenül kapcsolódok a Hálózathoz, ha szükségét érzem.

Nem a függőség hátulütőiről papolok, ezt az élvezetet meghagyom az offline lélekturkászoknak. Arról beszélek, hogy az agyam az Internet nyúlványává lett. Az internet komputációs erejét gazdagítom minden egyes percben, és a hosszan tartó offline gondolkodás lemerít.

Több, mint egy évvel ezelőtt foglaltam össze Kevin Kelly vízióját a Felhő c. írásomban. Akkor az aktív részvétel előnyeit ecseteltem, most inkább a hátulütőit emelném ki. Nicholas Carr The Shallows c. könyvében a következőképpen foglalja össze a ragadó háló hatásait:

Sometime in 2007, a serpent of doubt slithered into my infoparadise. I began to notice that the Net was exerting a much stronger and broader influence over me than my old stand-alone PC ever had. It wasn't just that so many of my habits and routines were changing as I became more accustomed to and dependent on the sites and services of the Net. The very way my brain worked seemed to be changing. It was then that I began worrying about my inability to pay attention to one thing for more than a couple of minutes. At first I'd figured that the problem was a symptom of middle-age mind rot. But my brain, I realized, wasn't just drifting. It was hungry. It was demanding to be fed the way the Net fed it- and the more it was fed, the hungrier it became. Even when I was away from my computer, I yearned to check e-mail, click links, do some Googling. I wanted to be connected. Just as Microsoft Word has turned me into a flesh-and-blood word processor, the Interned, I sensed, was turning me into something like a high-speed dataprocessing machine, a human HAL. I missed my old brain. (Nicholas Carr: The Shallows, p. 16).

A lineáris olvasás korszakának hanyatlása

A másik Internet-kritikus, Susan Greenfield szerint:

Amikor a XX. század szülöttei könyvet olvasnak, a következő történik velük: a szerző általában kézen fogja az olvasót, és együtt utaznak a könyv elejétől a végéig, egymással összefüggő lépések folyamatos elbeszélésén át. Lehet, hogy nem olyan utazás ez, amihez beleegyezésünket adtuk vagy amit élvezünk, mégis: ahogy lapozunk, az egyik gondolatsor logikus módon követi a másikat. Természetesen össze is hasonlítjuk az egyik történetet a másikkal, s közben elkezdhetjük felépíteni a fogalmi keretet, amelynek alapján újabb utazásokat is értékelhetünk, hogy azok ismét csak módosítsák a fogalmi kereteket. Bizonyosan ez az oktatás egyik sarkpontja, legalábbis így látjuk ezt mi, múlt századi emberek: a személyes fogalmi keret felépítése, amelyben összevethetjük a beérkező információkat azzal, mait már ismerünk, tudunk. Az összefüggéseinkből kiszakított tényeket ilyen módon kontextusba helyezhetjük, ami a dolgoknak úgymond értelmet ad, vagyis egy dolgot egy másiknak az összefüggésében, sőt inkább sok más dolognak az öszefüggésében szemlélhetünk. [...] Az egyik legnagyobb kérdés, amivel manapság társadalomként szembekerülünk, mindenképpen az, hogy a képernyő mint a könyv újdonsült vetélytársa lassanként újfajta készségek elsajátítására készteti-e a fiatalokat.  (Susan Greendfield: Identitás a XXI. században, 162, 163 o, HVG kiadó).

Illusztrációk

Konnektivista munkásságodért

Konnektivista munkásságodért és különösen ezért a bejegyzésedért Kreatív blogger díjat kaptál.

Köszönöm, Előd! Lekötelezel!

Köszönöm, Előd! Lekötelezel!

Ez az állapot neked jó vagy

Ez az állapot neked jó vagy nem jó? A hangvételből úgy tűnik, hogy legalábbis nem ideális :)

(Magamon is látok néha hasonlót. Nekem ez nem jó. A gyerekeimnek sem. A párkapcsolatomnak sem. A munkámnak igen :) De az agyamnak nem. Tudatosan teszek ellene, hogy túlmenjen a "nem jó" határon.)

általában persze azt hiszem,

általában persze azt hiszem, hogy jó. Csak olyankor kerül gumó a torkomba, amikor azon tűnődöm, hogy hol vannak azok az évek, amikor napi szinten foglalkoztam a testi-lelki jóllétemmel.

Most jellemzően a virtuális jóllétemmel törődöm, ami a digitalizált énemnek fasza, de ez egyébként kevés...

Hozzászólás

A mező tartalma nem nyilvános.
  • Allowed HTML tags: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><blockquote><p><br>
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.

További információ a formázási lehetőségekről