Csak most került a kezembe a Summerhill reformpedagógiai opusz, annak ellenére, hogy Vekerdy Tamás írásaiból már több ízben értesültem A. S. Neill nem mindennapi munkásságáról. A könyv ismertetése helyett gyorsan bevágok egy idézetet, mely pompásan illeszkedik egyik két évvel ezelőtt írt cikkem mondandójához:

Azért nem tudom elfogadni a fegyelmező ember érvét, aki azt mondja, hogy a gyereket kényszeríteni kell rá, hogy tisztelje a tulajdont, mert az óhatatlanul a játék rovására megy. Úgy vélem, hogy egy gyereknek önállóan kell eljutnia az érték megbecsüléséhez. Amint a gyerekek kinövik kiskamaszkori közömbösségüket a tulajdon iránt, utána tiszteletben fogják tartani. Ha egy gyerek szabadon kiélheti ezt a nemtörődömséget, valószínű, hogy később nem lesz belőle haszonleső vagy másokat kizsákmányoló ember. (A. S. Neill: Summerhill, 153. o)

Homokozó reloaded

Tavaly nyáron történt, hogy Annámmal kettesben ücsörögtünk homokozót beányékoló fa tövében. A déli melegben nem sok kedvem volt játszani, inkább bambultam magam elé, a két és félévesem pedig egykedvűen túrta a homokot. Egyszercsak megérkezett egy anyuka a kétéves fiával. Semmi perc alatt egymásra találtak: a jövevény és a labdánk. Örültünk a fejleménynek, de jókedvemre hamar árnyként telepedett rá az anyuka igyekezete, hogy gyermekét megóvja a más játékától.

- Ez nem a tied, hanem a bácsié, légyszíves add vissza neki. Köszönjük, és elnézést! - nyomta a kezembe a labdát.

- Nyugodtan játszhat vele, azért van itt.

- Játszál a saját lapátoddal, ne vedd el a kislányét! - utasította rendre a félredobott lapát után szimatoló gyerkőcöt a határozott szülő.

- Labdázunk? - fordultam a gyerek felé. Azt hittem agyvérzést kapok az anyuka válaszától:

- Hagyja csak, mi is hoztunk játékot.

- Egyedül biztosan jobb lesz. - nyögtem ki nem túl udvariasan, mire az anyuka megvetően végigmért, és elfordult.

A destruktív gyermek

Kisiskolás lehettem, amikor édesapám hazahozott egy pompás lemezjátszót. A Kisherceget és az István a királyt hallgattuk orrvérzésig a becses gépezeten, míg egy szép napon úgy döntöttem, hogy a szülői tiltás ellenére egyedül fogom megszólaltatni a kedvenc lemezemet. Túl magasra emeltem a tűt, és kiakadt vagy eltörött benne valami. Azt a két órát, amíg hazajöttek a szüleim, nem kívánom senkinek. Nem tudom, hogy miért féltem annyira, hiszen sem ilyesmiért, sem másért nem kaptam verést, de még komolyabb szidást sem. Érthetetlen: mardosott a lelkiismeretfurdalás, folyamatosan az zakatolt bennem, hogy vissza kellene csinálni, nem jó, hogy elromlott, hogy fogom ezt apámnak megmondani...

A kilenc-tíz éves korú gyerekek destruktivitása nem gonoszságból ered, és nem is az antiszociális viselkedés jele. A személyes tulajdon fogalmát még nem ismerik. Ha játszani támad kedvük, fogják a lepedőiket és takaróikat, és kalózhajókat csinálnak szobáikban, miközben feketék lesznek a lepedők és elszakadnak a takarók. De mit számít egy piszkos lepedő, mikor felvonják a fekete zászlót és sortüzet adnak le? (A. S. Neill: Summerhill, 153. o)

Egy másik élményem a nagyszülői portához köthető, ahol gyerekként éjt nappallá téve játszhattam barátaimmal a végtelen kertben. Egyik alkalommal sikerült megkaparintanunk egy rakétát, melyet kimenekítettünk a házból, és hátraszaladtunk vele a kert végébe. Napokig terveztük, hogy miként fogjuk fellőni az égbe a drágaságot. Szükség van gyújtózsinórra, gyufára, és fedezékre, hogy a nagyszülők ne láthassák a műveletet. Gondosan begyűjtöttük a szükséges kellékeket, majd megbújtunk a kert végében lévő szénakazal mögé és begyújtottuk a gépezetet. A rakéta kirobbanása helyett a kiszáradt kazal lobbant fel. A hatalmas füst következtében néhány perc múlva ordítva rohant felénk nagyapánk, nagyanyánk, és a szomszédok. Nem értették, hogy a lámpás tévé kelléke miben hasonlít a rakétához, de nem is izgatta őket ez az analógia túlzottan: helyette napokig kellett térdepelnünk a küszöbön, hogy felfogjuk a tettünk súlyát.

Irodalom

• A. S. Neill: Summerhill, A pedagógia csendes forradalma

Illusztrációk

• Deviantart - TheWhiteLight - The Grim Sheperds