Ma megláttam a másik életemet, melyben nem volt értelme a hétköznapjaimnak. Negyven esztendős voltam, enyhén pocakos, a maga elé bámulós fajtából. Feleségem is volt, és (minő fordulat!) két gyerkőc is. Éltünk együtt hangtalan. Belefulladtunk a gyermeket nevelő felnőttek semmitmondó hétköznapjaiba.

Nincs válasz. Mi a kérdés?

Tolsztojnak minden oka meg lett volna arra, hogy értelmesnek gondolja az életét. Ennek ellenére a következőképpen vélekedett:

És mi van, ha híresebb leszek, mint Gogol, Puskin, Shakespeare, Moliére, vagy bármelyik írónál a világon - és akkor? Nem találtam választ. Az ilyen kérdések azonnali választ kívánnak: válasz nélkül lehetetlen élni. De nem volt válasz. (Yalom id Tolsztojt, 330 o.)

Ha az alkotóóriás számára nem volt válasz, akkor  én még a kérdést sem tudtam megfogalmazni...

Már az egyetem alatt is gyakran megesett velem, hogy az általam választott kocsmában ücsörögtem az általam bevonzott arcok társaságában, és az általam választott italt szürcsölgetve semmitmondó ürességet éreztem. Nem állt össze a kép, hogy miért jó ez nekem, és arról sem volt sejtésem, hogy ha ennek nincs értelme, akkor minek van; ha nem itt ülök, akkor hol kéne lennem?

Viktor Frankl

Egy szilveszteri estén történt néhány évvel azután, hogy lélekturkászi oklevél öntelt birtokosává váltam, hogy egy lelkész pszichológiai tanulmányaira utalva Viktor Frankl nevére hivatkozott. Úgy néztem rá, mint az a bizonyos bornyú az újkapura, ő meg azt nem értette, hogy miként kaphattam diplomát úgy, hogy még csak nem is találkoztam a logoterápia fogalmával. Emberünknek igaza volt. Néhány esztendő múltán a lét értelméről szóló egzisztencialista pszichológia megismerésével elindultam azon az úton, mely mentén újra és újra rádöbbenhetek Tolsztoj kérdésének mélységére.

Frankl ugyanis azt állította, hogy a klinikai gyakorlatban általa ismert neurózisok mintegy húsz százaléka "noogén" - vagyis az élet értelmének hiányából ered. (Yalom, 330 o) Azért válunk kiüresedett zombikká, mert nem találjuk meg a célt, az értelmet, az eszmét, ami létünk központi hajtóerejévé válhatna.

A másik életem

Nem voltam még húsz, amikor az "anyaországból" meglátogatott bennünket egy kétgyerekes család. A kötelező székely körútak megtétele után idegenvezetői státuszban leruccantam velük a román riviérára, Costinestire. Visszagondolva, a szülők alig lehettek többek akkor, mint mi most. Két gyerekkel utaztak, és végigmarakodták azt a néhány órát, amíg leértünk a tengerhez. Folyamatosan veszekedtek, olykor a gyerekekkel, de legtöbbször egymással.

Nem értettem, hogy miért vannak együtt, miért csinálják ezt, hogy tudnak így élni, mi értelme végignyafogott, nyavalyás létüknek. Érdekes volt megélni azt, hogy szinte semmi pénzt nem vittem magammal; egy héten át dinnyén éltem, és minimál fizettségért sátorban laktam, de szemmel láthatóan jobban éreztem magam, mint a gazdag anyaországiak.

Több, mint tíz esztendő telt el azóta. Ma már nem nincs olyan elérhetetlen távolságra az anyaországi nyüszítés, és látszatjólét. Ez a másik életem, melyet soha nem szeretnék élni, de a rémképe folyamatosan ott lebeg előttem.

Egyéni és globális értelem

Rokoni szálak fűznek ahhoz a nyugdíj előtt álló családi orvoshoz, aki roppant egyszerű tételben foglalta össze a több évtizedes orvosi tapasztalatát: Akinek célja van, az nem betegszik meg. Ha tudod, hogy holnap dolgoznod kell, és az a munka mindennél fontosabb számodra, nincs az a betegség, amely ledöntene a lábadról.
Az egzisztencialista filozófusok szerint életünk értelméről legalább két mélységben elmélkedhetünk: az egyéni tapasztalatokra felfűzött, személyes létünk szintjén, és az emberiségre vonatkoztatható, kozmikus szinten.

A "mi az élet értelme?" kérdés az élet kozmikus értelmét kutatja: beilleszthető-e általában az élet vagy legalábbis az emberi lét valamilyen átfogó koherens mintázatba. A "mi az én életem értelme" kérdés az előbbitől eltérően azt firtatja, amit a filozófusok "földi értelemnek" neveznek. A földi értelem fogalma átfogja a célt is: aki birtokolja saját értelmes létezésének az érzését, az az életet úgy éli meg, mint aminek van bizonyos, megvalósítható célja vagy funkciója, amiért tennie kell. (Yalom, 332 o.).

Jung saját személyes életcéljáról ezt írja:

Az ember nélkülözhetetlen a teremtés befejezéséhez; vagyis tulajdonképpen ő maga a világ második teremtője, ő biztosítja a világ objektív létezését - ami nélkül évszázadokon és évmilliókon keresztül süketen, vakon, némán, táplálkozva, szülve, meghalva, bólogatva folytatódna minden a nemlét legsötétebb éjszakájában az ismeretlen vég felé. (Jungot idézi Yalom, 333 o.)

A személytelen, közömbös valóság

Az élet értelméről vallásos kontextusban értekezni kényelmes dolog, hiszen a transzcendencia biztos igéretének árnyékából szemléljük a törékeny valóságunkat. Nincs azonban okunk arra, hogy kétely nélkül letegyük a voksunkat a transzcendencia valóságossága mellett. Érdemes egy picit betekintenünk Camus és Sartre abszurd világába; amíg nem döbbenünk rá arra, hogy  életünk mozzanatainak egyesegyedül mi tulajdonítunk jelentőséget és valójában az égvilágon semmi értelme mindennek, nos, addig úgy vélem, hogy álltatjuk magunkat.
Camus szerint az ember erkölcsteremtő lény: folyamatosan értéket rendelünk az egyes életminőségekhez, de ez a morálfaragás teljesen szubjektív dolog, melynek nincs köze a világ közömbös, értékektől mentes személytelenségéhez. Az emberi vágy és a világ közömbössége közötti feszültséget nevezi Camus az emberi lét abszurditásának (Yalom, 335 o).

És Sartre - ugyanaz a Sartre, aki azt írta, "az ember egy jelentéktelen szenvedély" és hogy "értelmetlen a születésünk; értelmetlen a halálunk" - elfogadja az értelem keresését és még ösvényeket is ajánl. Többek között az "otthon" és a barátok megtalálása, a cselekvés, a szabadság, a lázadás az elnyomás ellen, mások szolgálata, felvilágosodás, önmegvalósítás és kötelezettségvállalás - kötelezettségvállalás mindenekfelett. [...] Sartrenél és Camusnál is az a lényeg, hogy az ember felismeri: meg kell találnia életének saját értelmét (inkább, mint egy isteni vagy természeti értelemre vágyni) és el kell köteleznie magát annak megvalósítása mellett. Ehhez az szükséges, amit Gordon Allport így fogalmaz meg: legyen "félig biztos és teljesen elszánt" - ami bizony nem kis teljesítmény. Sartre etikája elkötelezettségért kiállt. Ebben az egy kérdésben a legtöbb nyugati teológiai és ateista egzisztencialista rendszer egyetért: az egyén jól és helyesen teszi, ha beleveti magát az élet áramába. (Yalom, 338 o).

Irodalom

Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia, Animula Kiadó