Mostanában sokat sétálok vagy futok a mellettünk lévő erdőben. A kutyával, kettesben. Szeretem, hogy követ, ahogy folyamatosan lessük egymást. A mozgás mellett örömet okoz a madarakat hallgatni. Errefelé sok cinege él, megszoktam a jelenlétüket. Rám se bagóznak. Próbálom elnyerni a figyelmüket. Odukat építek nekik. Emeleteseket. Van egy három és egy négyemeletes társasházuk kihelyezve a hársra és a riglószilvafára. A múlt héten be is költözött egy pár a földszintre. Ezt úgy fogtam fel, hogy volt értelme a munkámnak. Hogy tettem valamit értük.

Aztán egyik reggel elmentem futni. Egymást érték a bokrok, melyekről véget nem érő cinegemuzsika fogadott. Belémvillant, hogy az általam összerakott oduknak semmi jelentősége nincs. A cinegék tőlem függetlenül is meglesznek. Még nekik sincs szükségük rám. Sokkal inkább nekem van szüségem rájuk. Ezért kalapálom a madárházakat, miközben az jár a fejemben, hogy jót teszek velük. Nap mint nap így áltatom magam. Egyszer a cinegékkel, máskor a gyerekekkel, vagy éppen a céges közösséggel. Azt gondolom, hogy fontos vagyok, hogy számítok, hogy amit teszek annak van nyoma. Jobb így elviselni az egyedüllétet.