Ismét megjelent, mint mindig, amikor nagy dolgok történnek velem. Fogászaton ültem, vártam a Kedvest. Nem egyedül jött: hozta az öccsét is, kinek széles válla kitöltötte a maradék teret. Fekete bőrdzsekije kiemelte széles hátát, irdatlan vállait, hangja a nagytestű bunkókat idézte.

Tudtam, hogy értem jött, egy percig sem kételkedtem abban, hogy elvesztem, ha nem lépek. Az elmúlt évek rázós álmaiban nagyon sokat tanult: sokkal erősebbé és agresszívebbé vált, mint a valóságból ismert embermása.

Az, hogy az öccsével jött, egy régi, fájdalmas emlék sebét tépte fel bennem, a kitervelt leszámolást, melyből összevert arccal, megalázottan kerültem ki. A keserves élményt követően árnyékként rögzült bennem arca, súlyos teste, ökle. Azóta kitartóan követ álmaimban, s ha megverem, attól csak ügyesebbé, erősebbé válik. (Le)győzni akar, csontját húsomban tudni; valahányszor hozzámér, szenvedésem kéjes vigyort rajzol arcára.

Ma este ismét megjelent tehát, s én dermedten néztem felém tartó, masszív alakját. A következő percben már rohantam: mentettem arcomat, kerültem a konfrontációt, fejvesztve hátráltam a biztos vereség elől. A nyakamban éreztem bűzös leheletét, rohantam, ahogy bírtam, hogy túléljem, hogy lerázzam, hogy eltűnjek rémálmaim hőse elől. Tetőről tetőre ugráltunk, néhány perc elteltével sikerült némi előnyre szert tennem. Tudtam, hogy elvesztettek szem elől; ijedten lapultam egy kéményképződmény mögött, s lázasan kerestem a kiutat. Hirtelen szétvált a páros, az öccs egyedül fürkészte az alattam elterülő utcát, s egy pillanatra eltűnt a rettegett alak. Egy szemvillanás alatt felkaptam a legközelebbi téglát, ráugrottam az alattam bóklászóra, s ugyanazzal a lendülettel szétloccsintottam szánalmas koponyáját. A félreismerhetetlenségig püföltem szétmorzsolódott fejét, majd leléptem, hogy elkerüljem a környéken bóklászó Árnnyal való összetűzést.

Rázós éjszaka volt. Ha Őt nem is, de jobb kezét szétroppantottam. Maradt bennem egy visszafojtott feszültség, mely egész napomra rányomta bélyegét, s melytől titkon tovább erősödik az énemről leszakadt kigyúrt alak.

Amikor a tudattalan betüremkedik a hétköznapokba

Egy éve annak, hogy találkoztam vele. Ezt megelőzően hosszú évek óta nem láttam, nem tudtam róla, nem is érdekelt személye. Ez idő alatt egyre erősebbé, ügyesebbé, agresszívebbé alakult bennem élő képmása. Szivacsként itta magába a kiélt és ki nem élt hajlamaim árnyalatait: azzá lett, akivé soha nem lennék, ha rajtam múlna ...

Egy átlagos napon bambán sétáltam le az irodaházunk tövében található büfébe a kötelező csoki adagért. Üveges tekintettel kértem ki a porciót, amikor vállamra nehezedő mancsra lettem figyelmes. Rögvest megpördültem tengelyem körül és döbbenten meredtem magam elé: Ő az, itt van, és csak a Jóságos Ég a tudója annak, hogy miként került ide, pont ebbe az apró közértbe, szülővárosunktól félezer kilométernyire.

• Első impresszió : megemberesedett, fátyolos hangja van, egykori izmos alakja az enyhén elkényelmesedett harmincközeli férfiak tipikus körtetestévé csökevényesedett.
• Második impresszió : ő is ember, hihetetlen, de az. Rövid szóváltás után kiderült, hogy normális kapcsolatban él, sőt, házasságot tervez, s azért van itt, mint minden hasonszőrű honfitársam: hogy egzisztenciát teremtsen jövendőbeli családjának.
• Harmadik impresszió : kurvára lennie kell a világban egy rendnek, mely mindent mindennel összeköt. Ilyen nincs, az nem lehet, hogy pontosan ő a jelenlegi munkahelyem fölötti tetőteret építi, éppen Ő!... Miért Ő? Miért itt? Miért most? Miért a tetőteret? Miért nem a pincét, ha már épít, és miért nem a szomszéd utcában, ha már éppen itt tartózkodik?

Most is borsózik a hátam, ha erre a találkozásra gondolok. Valaki húzogatja a szálakat, s röhögve nézi döbbent arcomat, az hétszentség!