Mit kezdjek az életemmel? Mikor tegyem fel a kérdést, és mit válaszolhatok rá? Tudom irányítani a sorsomat? Ha igen, hogyan? Az emberek többsége ifjúkorában szembesül először a kérdés súlyával. A szülőktől való függetlenedéssel egyidőben szakmai és magánéleti irányvonalakat határozunk meg magunknak.

Az individuáció kulcsmozzanata a saját sorsunkkal kapcsolatos alapvető döntések meghozatala: ehhez le kell szakadnunk a családi és tágabb környezetünk által sugallt és diktált követelményektől. A szüleink által megálmodott jövőnk nem feltétlenül azonos azzal, amit tényleg szeretnénk magunknak. A szülők akkor elégedettek, ha gyermekeikben meg nem élt élményeik nyernek teret, s ennek mind a párválasztásban, mind a szakmai irányultságban tükröződnie kell. A klasszikus értelemben vett jó gyermek szülei vágyaiból és meg nem valósított céljaiból formázza jövőjét.
Életünk során számos lehetőséget élünk meg, magánéletünk és karrierünk gyakran meglehetősen radikális változásokat szenved el. Néhány évtized elegendő ahhoz, hogy akár több szakmát, létformát kipróbáljunk és végigvigyünk, arra azonban reménytelenül kevés, hogy mindet megkóstoljuk. Pedig az volna az igazi, hiszen milyen nehéz lemondani a kínálkozó lehetőségekről!
A probléma tehát nem az, hogy nincs választási lehetőségünk, sokkal inkább azzal küzdünk, hogy túl sok van belőlük! A tipikus reakció: halogatjuk a döntést, nem házasodunk, nem szakosodunk, nem foglalunk állást, nem változtatunk. Minden döntés áldozat. Kiemelünk egy szálat és lemondunk tíz lehetőségről. Mégsem tehetünk másképpen, ha sokat habozunk, egyik lehetőségnek sem adunk esélyt a megvalósulásra.

A játszma

Mi szeretnél lenni? Ügyvéd, doktor, esetleg mérnök? Munkahelyet szeretnél, esetleg családi vállalkozásra vágysz? Újra és újra végigpásztázod a lehetőségeket, majd meghozod a legésszerűbb döntést. A legtöbben ezt tesszük, és ezt gondoljuk helyes megközelítésnek. A karrier számunkra szakmát jelent, munkahelyi előléptetést, fizetésemelést, titulust.
Vélhetőleg mindannyian a legjobb döntéstek mentén szeretnénk leélni az életünket. Ehhez azonban reménytelenül sok alternatívát kell megvizsgálnunk. Időszűkében a legjobb helyett jó döntésekkel kell beérnünk.
Létünk egy sakkjátszmához hasonlatosan egységes szabályrendszerhez igazodik. A probléma csak az, hogy ennek a játszmának nem ismerjük a szabályait. A filozófia, vallás, tudomány ebben kíván segítségünkre lenni: támpontokkal szolgál, mely segít az eligazodásban. Nem ismerjük tehát a játék összes szabályát, csak foltokban látjuk a táblát is, melyen bizonytalan irányokban mozdulhatunk el.
Mi alapján tudjuk értékelni a döntéseinket? Egy 8x8-as sakktáblán látjuk azt, hogy a megtett lépésnek milyen követkeményei vannak. Mi van, ha valójában 64x64-es táblán játszunk, melynek csak egy töredékét látjuk át? A felfogott keretek között helyesnek ítélt döntés egy tágabb kontextusban ellentétes előjelt kaphat.

A választás

Utolsó éves egyetemista voltam, amikor az intézmény teljhatalmú ura magához intett és így szólt: „A záróvizsga után itt maradsz az egyetemen tanársegédnek!”. Normális körülmények között nagy megtiszteltetésnek számít az ilyesfajta felszólítás, hiszen aligha képzelhető el ennél jobb lehetőség a szakmai fejlődésre. Ez volt az elsődleges olvasat, de nem az egyetlen.
Tudtam, hogy ha igent mondok, alávetem magam a a szakma legkarizmatikusabb zsarnokának, ami egyet jelent a magánélet és az egyéni szabadság teljeskörű felszámolásával. Kétségtelen privilégiumnak számít, hogy kutathatok, képezhetem magam, sőt, előadhatok is azért a csekély összegért, melyből megélni nem lehet, és cserében éjt nappallá téve egy szeszélyes diktátor olcsó játékfigurájává válok.
Tudtam, hogy nemet kell mondanom, de hallgattam a záróvizsgáig, mert az ellenállás kirúgással volt egyenértékű és szükségem volt az oklevélre. Az elhangzott mondat azonban kijelentés, sőt felszólítás volt, nem kérdés, hiszen emberünk nem tudott mást, csak parancsolni. De azt nagyon. A nemleges válasz nemcsak az egyetemi karrier, de az erdélyi pszichológiai munkahelyek előtt is bezárta a kaput. A dékánnak az ország határain belül mindenhová elért a keze: gyakorlatilag csak az ő jóváhagyásával lehetett állami munkahelyhez jutni.
A szakmai fejlődés számomra szabadságot, önmegvalósítást és önérvényesítést jelent, a felkínált tanársegédi pozíció mindhárom minőséget mellőzte. Néhány hónap leforgása alatt a bennem lappangó önbizalom utolsó morzsáját is felőrölte volna, új görcsökkel és félelmekkel ajándékozott volna meg. Ahhoz, hogy sikeres életem legyen, mindenekelőtt támogató, és nem korlátozó környezetre van szükségem. Nem vagyok hajlandó ebben a tekintetben kompromisszumot kötni, amennyiben van választási lehetőségem.
Évekkel később ismét felkínálták a szakmai előrelépés lehetőségét. Új munka, új felelősség, új perspektíva, és mind fölött egy autoriter főnök, aki szorgos munkával gyomlálja ki alkalmazottjaiból a tartást, az önállóságot és önbizalmat. Tudtam, hogy természetem ellen cselekednék, ha elvállalnám az anyagilag vonzó pozíciót. Nem volt más választásom: kiléptem a cégtől. Ez volt az egyedüli helyes lépés, amit a karrierem érdekében meghozhattam.

A karrier mint titulusok és munkahelyek kontinuuma

Mit tekintünk szakmai fejlődésnek? Egy multinál dolgozó alkalmazottnak tiszta játékszabályokat kínál a vállalat: a sok-sok túlóra a hierarchia csúcsa felé tolja az odaadó munkavállalót. A droidból csoportvezető, majd osztályvezető, később esetleg divízóvezető lesz, s ötvenéves korára ha minden jól megy, nyitott fedelű Jaguárban araszol a Hungária körúton. A tehetséges alkalmazott révbe ért: bármerre néz, a sajátjánál gyengébb járgányt lát, nincs még egy olyan őstehetség a Földön, mint Ő. Mindez persze, ha minden a lehető legjobban alakul. Az élete mellesleg egybefonódott a vállalat létével: nemcsak az ideje fölött rendelkeznek visszavonhatatlanul, hanem a gondolatai fölött is. Mert a jaguáros fickó már nem tud elképzelni egy nyugodt hetet a családdal, iroda és titkárnő nélkül.

A karrier mint létforma

Ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, hogy mit kell tennünk, milyen szakmát kell választanunk magunknak, és mi az ideális munkahely, ahol kedvünkre hízlalhatjuk karrierünket, tegyük fel a kérdést, hogy milyenek vagyunk, és mivé szeretnénk válni!
Hogy írnád le magad? Ki az az én, aki benned lakozik? Melyik az az érték, mely személyiséged magvát képezi?
Hiteles ember kívánok lenni. Ha egyetlenegy jelzőt szeretnék megragadni, melyet minden körülmények között magaménak akarok tudni, akkor az a hitelesség lenne. Olyan munkát akarok magamnak, ahol hitelesen megnyilvánulhatok, ahol a lehető legnagyobb az összhang köztem és környezetem között. Függetlenül attól, hogy informatikával, pedagógiával, pszichológiával, vagy éppen a vállalkozásommal foglalkozom, akkor érzem jól magam, ha hiszek abban, amit csinálok. Éppen ezért a munkámnak minden körülmények között értékteremtőnek kell lennie. A pusztán érdekből véghezvitt cselekedetek nem lendítenek előre, éppen ezért nem is kívánok élni velük.
Számomra ez a szakmai fejlődés egyedüli helyes olvasata.

Karrier: önkifejezési mód

Fogalmazzuk át azt, hogy mit gondolunk a karrierről! Egy pillanatra felejtsd el, hogy mit gondolsz a megszerzett titulusokról, felelősségekről, elért célokról, végrehajtott feladatokról és munkákról! Nem a cselekedet, hanem a szakmai léteden van a hangsúly: azon, ahogyan kifejezed belső értékeidet.
A karrier lényege az alkotásban, a belső tartalmak megnyilvánításában keresendő. Ha teljesítményorientált szemléletünket ezzel az attitűddel helyettesítjük, lenyugszanak körülöttünk a dolgok.
Az igazi karrier az értékeink megnyilvánításának képességével függ össze. A titulusok és kitüntetések helyett gondoljunk arra, hogy a hosszú távú megelégedést a hiteles élet fogja elhozni számunkra. Ehhez koherens világképpel kell rendelkeznünk, mellyel összhangban alakítjuk létünket.