Egy hete történt, hogy a Béke úton haladtam a bal sávban, amikor az előttem guruló gépjármű a szokásosnál nagyobb féknyomot rajzolt. Nem voltam rest, beletapostam én is, de nem kellett tövig nyomnom a pedált, így tudtam figyelni arra, hogy ne koccanjon nekem a szorosan mögöttem lévő Suzuki.

A vártnál nagyobb fékcsigorgással próbálta megakadályozni az ütközést, majd az utolsó pillanatban elkapta a kormányt, és a jobb sávban elhaladt mellettem. Volt időm végigmérni a szekrényt, aki a volánnál szitkozódott. A legközelebbi villanyrendőrnél a mérgesarcú kipattant, és a dominófék-effektust okozóhoz perdült. Feltépte az ajtaját, és ordítva öklözni kezdte a bennragadt sofőrt. Néhány csapás után visszasietett az autóban ülő nőszemélyek mellé, éppen elérte a zöldet...
Tegnap fél nyolc körül verődtem haza. A lakás üresen kongott, sem a Földönmászót, sem az Őrzővédőjét nem találtam a helyén. Mire kényelembe helyeztem volna magam, hirtelen besötétedett. Egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy itt a vihar, a kedvenceim meg sehol. Rövid telefonos egyeztetés után kiderült, hogy a Margit szigeten dekkolnak, s most indulnának hazafelé, de valami viharféle készülődik, így inkább a buszmegálló fedezékébe vonultak. Rettentesen megijedtem. A tavalyi augusztusi balhén is kint voltunk, a Lánchíd és a Batthyányi tér közötti kapualjak egyikében reszkettük végig az orkánt, majd sikerült megtapasztalnunk a tömeghisztéria hatását is. Abban a zónában történt a halálos baleset is, s akkor határoztam el sokakkal együtt, hogy vihar előtt többé soha...
Tíz perc alatt kiértem a szigetre, közben tojásnagyságú jéggolyók hulltak az égből, én meg nyomtam a dudát eszetlenül, ügyet sem vetve rá, hogy vélhetőleg kontakthiba miatt egy árva hangot sem adott ki. Kiértem. A megállóban egy tucat ember tömörült össze, a Kedves a babakocsit védte testével, így az égi tojások némelyike a vállán és a karján landolt. Két ijedt anyuka, és két ordító csecsemő várta a felmentést. Hogy kerültek ebbe a helyzetbe? Íme a magyarázatuk. A barátnővel és hasonló korú égszínkékszeműjével csavarogtak a szigeten, amikor feltűnt nekik, hogy hirtelen besötétedett. A fák lombozatától nem látták a városra települő sötét masszát, így nem vették túl komolyan egészen addig, míg az első léghullám utol nem érte őket. Éppen elérték a buszmegállót a jégvihar előtt.
Gond nélkül sikerült becuccolni a két gyerkőcöt anyástól, babakocsistól, mindenestől. Néhány perc múlva megérkezett az égszínkékszemű apja is, csuromvizesen közölte, hogy elakadt az autójával a híd alatt, nem tud tovább jönni. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy elhajtok a csajokkal és a kékszeművel, ő meg csatlakozik hozzánk a megbeszélt helyen. Tetűtempóban kezdtem hátratolatni, hogy rákanyarodhassak a kaptatóra, s közben lázasan töröltem az ablakokat, hogy a fehér páralepeltől megszabaduljak. Nem vettem észre a mögöttem lévő járgányt, így enyhén meglöktem a lökhárítóval. Egyértelmű volt, hogy nem sérült egyik autó sem, nem koccanás, hanem lökés volt, amiben részesítettem, úgyhogy nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget az ügynek. A másik fél nem így ítélte meg a helyzetet. Arra eszméltem, hogy valaki feltépi az ajtót, elhangzik a bűvös nagyvárosi mondat: „Nekemtolattál, geci!”, s már csattant is a pofon. Pszichológia ide vagy oda, az adrenalinszintem az egekbe ugrott, gyakorlatilag nem éreztem az ütést, hanem csak az járt az eszemben, hogy kiszállok és adok neki. Már mozdultam, hogy kioldjam a biztonsági övet, amikor hátulról jött egy józanító Neeeeeeeeee. Bunyó helyett azt ordítottam a verőlegénynek, hogy nyugodjon le, és csukja be az ajtót. Nem erre számított, egy pillanatig tanácstalanul nézett körbe, majd teljes erőből bevágta az ajtót. Egy mozdulattal bezártam a belső teret, majd félrehúztam, hogy elengedjem a sértett felet.
Az est további része a tervek szerint alakult. Gond nélkül eljutottunk a megbeszélt helyre, majd rövid várakozás után lecsillapodott a vihar. Mély alvással zártuk a napot.