A múlt héten megvettem a Fázis c. könyvet. Azt bújom azóta is, és próbálom elsajátítani az ott ismertetett indirekt módszert. A szerződje, Michael Raduga, egy szibériai fanatikus, aki a tudatos álmodás gyakorlásából karriert csinált.
Fura, hogy normál esetben hetekig nem emlékszem semmire, most meg nem győzöm lediktálni a sok elborult sztorit.
Már a második napon hat álmomra emlékeztem. Reggel nyomkodtam a 10 perces szundikat, hogy az alvás és ébrenlét közötti állapotban lehessek minél többet. Egyelőre azzal voltam a leinkább elfoglalva, hogy az éjszakai álmokból megőrzött néhány töredék is megmaradjon a reggeli képzavarban.
Huszonöt év telt el azóta, hogy átéltem az első tudatos álmomat. A Kaleb-Utecht szerzőpáros “Alkotó álom” c. könyvéből indultunk ki, és az ott ismertetett technikákat próbálgattuk, csoportosan.
Teljesen egyértelmű volt a trailer alapján is, hogy imádni fogom ezt a filmet. Nagyon sok jól felépített ötletet valósítottak meg kiváló színészi játékkal és látványvilággal.
Különös élményben volt részem. Lassan már egy éve nem vezetek álomnaplót, és nem foglalkozom a tudatos álmodással. Jóllehet még ez a két alapfeltételt sem teljesítem, két-három havonta álmomban tudatra ébredek. Az ébrenléti- és álomtudatosság közötti folytonosság hiányát hivatott befoltozni az álomnapló írása: ha nem foglalkozom közvetlenül ébredés után az éjszaka átélt élménnyel, perceken belül mind történetiségében, mind pedig élményintenzitásban elérhetetlen távolságra kerül.
A testen kívüli élmény megnevezés kifejezetten az ezoterikus irodalomban szerepel, pragmatikusabb közegben tudatos álomként emlegetik. A hátam borsózik azoktól az édesvíz könyvektől, ahol a testen kívüli élményt ábrándozásként, álmodozásként írják le.
A tudatos álmodás jelensége ismert. Arról a döbbenetes felismerésről van szó, ami álom közben éri az embert: tudom, hogy az engem körülölelő valóság "csak álom". A tudatosság foka persze változó lehet. Legtöbbször csak homályosan ismerjük fel, hogy álmodunk, de gondolataink nem egészen világosak.
Mintha egy elnagyolt festmény belsejében lettem volna, gyermekkorom stilizált és egyszerűsített utcájában sétáltam. A részletek hiánya, a pasztelszínekkel borított utca képe, a kifelejtett ablakokkal tornyosuló tömbházak foghíjas kontúrjai csonkított tér érzetét keltették bennem.
Háromszázhatvan fokos látásom volt: egyszerre észleltem az utat és a tengerpartot, jóllehet a kettő között álltam. Balról közeledett egy biciklista, a következő pillanatban elsuhant mellettem. Fejét hátrafordítva viszonozta tekintetem, abszurd volt, ahogy néztük egymást.