Különös élményben volt részem. Lassan már egy éve nem vezetek álomnaplót, és nem foglalkozom a tudatos álmodással. Jóllehet még ez a két alapfeltételt sem teljesítem, két-három havonta álmomban tudatra ébredek. Az ébrenléti- és álomtudatosság közötti folytonosság hiányát hivatott befoltozni az álomnapló írása: ha nem foglalkozom közvetlenül ébredés után az éjszaka átélt élménnyel, perceken belül mind történetiségében, mind pedig élményintenzitásban elérhetetlen távolságra kerül.

Az álomnapló tehát egyfajta memóriaserkentőként funkcionál, melynek mellőzése a legintenzívebb élmény részletes felidézését is ellehetetleníti.

Álomban meditálni

Mostanában ismét kísérletezem a Srí Ramana Maharsi-féle ki-vagyok-én technikával, mely jótékonyan befolyásolja hétköznapjaimat. Ennek tudom be azt, hogy az első gondolat, ami átsuhant az elmémen, mihelyst felismertem, hogy álmodom, az volt, hogy keressek választ e nehéz kérdésre. Valahányszor álomban meditációt kezdeményeztem, csoda történt velem. Most sem történt másként.
KI VAGYOK ÉN? – alighogy kiejtettem e szavakat, virtuális mellkasomat fény árasztotta el. Ezzel egyidőben az égre egy hatalmas, forgó mandala került, mely mintha a szívem kivetítődése lett volna. Ez az ANAHATA chakra mandalája, gondoltam magamban, és átadtam magam az élménynek. Ezért tudják a tibetiek az ember lelkét formába rajzolni! – suhant át elmémben a gondolat, miközben a mandala szirmait vizsgáltam. Meg sem fordult bennem az, hogy én vetítettem az égre a mandalát, annyira egyértelműnek hatott, hogy az a forma egyfajta plátói ideaként létezik, és létezőbb minden általam ismert hétköznapi fogalomnál.

Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem,
Ha megsemmisülök, velem pusztul az Isten (Angelus Silesius).