Mintha egy elnagyolt festmény belsejében lettem volna, gyermekkorom stilizált és egyszerűsített utcájában sétáltam. A részletek hiánya, a pasztelszínekkel borított utca képe, a kifelejtett ablakokkal tornyosuló tömbházak foghíjas kontúrjai csonkított tér érzetét keltették bennem.

A szűk tér frusztrációját enyhítendő, átadtam egy csokor virágot az álom Építészének, Aki a naív Istenábrázolásokhoz hasonlatosan valahol a felhők fölött, szakállas formátumban, nagyívű gesztusokkal hozta létre a Teret, az azt kitöltő, formába öntött Anyaggal együtt. A csokor kezében darabjaira esett szét: minden egyes szál virág a tér hézagait egészítette ki, imitt egy ablak formájában, amott egy mellékutca képében csökkentette a besűsűsödött szorongás érzetét. Tudtam, hogy magamban vagyok. Találkoznom kell Valakivel, akit töviről hegyire kikérdezhetek az előző álmom folytatásaképpen. Rögtön felsejlett a távolban egy magányos alak körvonala, gyors léptekkel elindultam felé, de a távolság nem akart csökkenni: emberünk ott állt, a tér jobb felső szögletében arc nélkül, jelenlét nélkül. Összecsuklott a Tér, az Építész visszavonult, Vele együtt tudatom utolsó szikrája is felszívódot.