"nem-akarok-bunkó-anyukaként-bevonulni-a-játszótéri-anekdotakincsbe" -> miért lennél bunkó anyuka, ha nem inted lépten-nyomon udvariasságra a gyermekedet? Szerintem a játszótérre elsősorban játszani megy a gyerkőc, és nem nevelődni.

Nem érzek semmi kivetnivalót abban, hogy nem köszön Flóra közel négy évesen mindenkinek. Majd köszönni fog, ha eljön az ideje. Ne csinálj belőle gondot, és ne foglalkozz vele, ha megszólnak. Egyébként pedig megszólnak így is úgy is. :)

a másik tiszteletére való nevelést nem lehet elég korán kezdeni

Szándékosan hangsúlyoztam ki, hogy a történetben szereplő gyerkőcök mennyi idősek. Egy esztendő tájékán nem sok értelmét látom annak, hogy a tulajdonviszonyokkal dresszírozzuk gyermekünket. Tehetjük, de adott esetben többet árt mint segít az állandó udvariaskodás.
Fontosabbnak tartom, hogy gyermekünk közeledjen a homokozó más játékosai felé, és lássuk be, hogy az állandó szülői kérd-el-tőle-köszönd-meg-neki darálás nem feltétlenül kedvez az efféle nyitásnak.

Egyik alkalommal annak voltam szemtanúja, hogy egy hároméves a homokozó közepén kiöntötte az otthonról hozott autókat tasakjából, majd odacsődült egy fél tucat gyerkőc, hogy játszanak együtt. A kisfiú nagyon önzetlen volt: megengedte a többieknek, hogy tologassák a homokban a kisautóit. A kollaborációra való hajlam szépen megvolt benne, jóllehet az életkora alapján jócskán benne volt az egocentrikus, birtoklós életszakaszban. Éppen azon töprengtem, hogy milyen jó is, hogy ilyen természetesen, rábeszélés nélkül képes kapcsolatot teremteni a többiekkel, mikor valahonnan beviharzott a feldúlt arcú anyuka, megrángatta a fiát, és azt mondta: Vedd tudomásul, hogy ha egy autó is elveszik, TE leszel a hibás! Azonnal szedd össze az kisautókat!

így lehet csírájában elfojtani a gyermekben meglévő kollaborációra való hajlamot. Később lehet győzködni a gyermeket, hogy adja oda a motorját a másiknak: teljesen következetlen és konfúz helyzet áll elő, melynek eredménye a szintén konfúz és hisztis viselkedési minta lesz.

Az udvariasságra való nevelés egy esztendős gyermeknél nonszensz. Szerintem arra érdemes és kell odafigyelni, hogy ne bántson más gyereket (és élőlényeket), de arra nagyon határozottan és erélyesen érdemes rámutatni! A köszönj a bácsinak és kérd el tőle a macit szövegekre egy ekkora gyermeknél nincs szükség.

Az udvariasságot nem tanítani kell, hanem mutatni: nem arra utasítom a gyereket, hogy köszönje meg, kérje el, hanem odamegyek vele, megköszönöm, elkérem, tehát látja, hogy megteszem, és előbb-utóbb automatikusan utánozni fog.

Ha nyaggatom, lefárasztom: még azért sem fogja kívánni, hogy megtegye.
Ráadásul ha túl nagy hangsúlyt fektetek a tulajdonjogra, akkor előbb-utóbb az rögzül benne, hogy ami az övé, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodnia kell, és minden közeledő gyereket potenciális tulajdonjogsértőnek fog tekinteni. Bár meg kell tanulnia kezelni a saját és mások dolgait, azaz különbséget kell tennie a saját és mások cuccai között, ez szerintem utánzásos tanulással is megtörténik. Érdemes itt is megtalálni a középutat.

Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ne ragozzuk túl a tulajdonkérdést a homokozóban: hagyjuk, hogy megnyilvánuljanak, hogy játszanak egymás játékaival, menjünk oda, köszönjük meg, kérjük el mi magunk, de ne diktáljuk a gyereknek, hogy mit tegyen. Utánozni fog bennünket, látni fogja rajtunk, hogy mi a jó viszonyulás, és ezzel neveljük Őt a leginkább.

Anna állandóan elveszi a homokozóban szétszórt lapátokat, vödröket. Ha minden egyes alkalommal megkérdezném, hogy kié, vagy a saját játéka felé terelném, ezzel gyakorlatilag azt sugallnám neki, hogy ne exploráljon, hogy ne vizsgálja meg a környezetét, mert a kiváncsiság nem helyes.

Ehelyett figyelem, hogy hová viszi a másik gyerek játékát, ha eldobja valahol, odamegyek, felveszem, és visszaviszem arra a helyre, ahonnak felvette. Egyébként pedig a legtöbb játékra fel van írva a gazdája neve (és ezt nagyon helyesnek tartom, sokkal jobb, mint azon görcsölni, hogy visszakerüljön a kiszemelt sarokba), így nem fog elveszni.

Nem arra bíztatom Annát, hogy a saját játékaival játszon, nem azért visszük le a játékait, hogy csak azokkal foglalkozzon, hanem azért, hogy megossza másokkal, és ő is hozzáadja a sajátját a közösséghez. Egészséges explorációs hajlamnak tekintem, ha a gyermekünk nem akar mindig a saját játékával játszani, hanem keresi a lehetőséget, hogy megismerje az új tárgyakat, személyeket, bármit, ami a környezetében van.

tulajdonképpen egyetértünk :o)