Nem kell sokáig kutatnunk, ha a történelemben vagy az egyes népek hagyományaiban az alvásparalízis és a hipnagóg hallucinációk nyomait keressük. David J. Hufford megfogalmazása szerint "az alvásparalízis során egyébként mentálisan ép emberek zuhannak át egy bizarr, meghökkentő, alternatív világba".

Az is törvényszerű, hogy egy olyan jelenség esetén, ami ennyire látványosan ellentmond a logikának és a mindennapi tapasztalatnak, a tudományos ismeretekkel nem rendelkező emberek a kulturális gyökerekhez, a gonosz lényekkel kapcsolatos hiedelmekhez fordulnak vissza. Sőt, az is könnyen elképzelhető, hogy egyes hiedelmek eredetét egyenesen az alvási paralízisben kell keresnünk.

Alvásparalízis más népek kultúrájában…

Nagyon sok nép kultúrájában felfedezhető az alvásparalízis leírása, különösen azokon a helyeken, ahol amúgy is gyakran fordul elő. A jelenségre adott magyarázat persze kultúránként különbözőképpen alakult és fejlődött.
Keleten, Indonéziában az alvásparalízis neve tindihan (lesúlyozva lenni), és általában szellemek támadásának tartják. Japán megfelelője a kanashibari (drótkötéllel megkötözve lenni). A Karib-tenger térségében, St. Lucia szigetén a kokma, a halott csecsemők szelleme rémisztgeti és fojtogatja az alvó embereket. Thaiföldön és Koreában a jelenségnek több neve is van: phi um (rátelepszik a szellem), phi kau (megnyomja a szellem), és ka wi nulita (ollóba szorítva). A filippínóknál éjjel az urum és a ngarat kellemetlenkedik gyakorta. Laoszban az éjszakai ijesztő szellem neve dab (rémálom), tsog (gonosz szellem) vagy tsog tsuam (gonosz szellem, aki összenyom, megfojt, beborít). Egy laoszi leírás igen szemléletesen adja vissza az alvásparalízis lényegét:

Hallgatóznál, de nem hallasz semmit; megszólalnál, de egy hang sem jön ki a torkodon, kiáltanál, de nem tudsz; úgy érzed, hogy haldokolsz, legszívesebben elmenekülnél, de nem tudsz. Csak fekszel az ágyban és összecsinálod magad a félelemtől.

Északon, az eszkimóknál a bénult áldozatot megnyomó szellem neve agumangia (Inupik) vagy ukomiarik (Yupik).
A nyugati kultúra irodalma szintén számos helyen utal az alvásparalízissel járó hallucinációkra, mindezt persze a mitológia ködébe burkolva. A legtöbb esetben egy éjszaka közepén támadó, néven nevezett, alakváltó lény köré csoportosulnak a történetek. Az ókori Rómában gyakori vendég volt éjjelente egy félig ember, félig szörny, alvókat megnyomó lény, az incubus (női megfelelője a succubus). Szintén ilyen rossz szándékú, mellkast nyomó teremtmény a német mar vagy mare, az óangol maire, az ónorvég mara, a görög ephialtes, a cseh muera, a francia cauchmar, a spanyol pesadilla, a lengyel zmora, az óír mar vagy mor. A régi európai emberek általában több képzelt lényt is társítottak a jelenséghez: a németek ismerték az alvókat megnyomó boszorkányokat (hexendrücken) és az elfeket (alpdruck), az ókori görögök pedig a pnigalion-t (fojtogató) és a barychnas-t (nehezen lélegző).
A gonosz jelenlétet általában nőneműként képzelték el. Új-Fundlandon ismert az Ag Rog (Old Hag, vén boszorkány), aki megnyomja a háton fekvő emberek mellkasát, néha pedig fojtogatja is őket. A Közel-Keleten e lény neve Ardat lili vagy Lilitu, aki szintén éjszaka támad rá az alvókra. Őse a héber Lilith, aki egyes apokrif történetek szerint Ádám első felesége volt és tőle származnak a démonok is.

… és a magyar néphiedelemben

A Magyar Néprajz 7. kötetéből megtudhatjuk, hogy az egész magyar nyelvterületen ismert ma is valamilyen „nyomó” szellemlény, aki/ami egyértelműen felelős a különböző éjszakai rosszullétekért (légzési nehézségek, gyomorbántalmak, pollúció, rossz álom). Jellemző a hiedelmekre, hogy gyakran nem konkretizálódnak semmilyen megnevezett rossz lényben: az élményelbeszélések szerint „nyomják”, „nyomták a rosszak” az embert. E rosszullét gyakori elnevezése volt a lidércnyomás, de ez nem jelenti azt, hogy maga a „nyomó” lény a lidérc lett volna.
Az éjszakai nyomást legáltalánosabban a boszorkánynak tulajdonították. A néprajzi kutatások során tisztázódott, hogy eredetileg létezett a magyarság múltjában egy vagy több természetfeletti nyomó lény, ami később a boszorkány alakjába olvadva annak alakváltozatává lett. A bolgár-török eredetű boszorkány elnevezés (jelentése 'nyomó') és a személytelen lidércnyomás egyaránt e nyomó lény emlékét őrzi.
A „nyomás” rendszerint éjszaka történt. Ha ilyenkor érzékeltek valamilyen „lényt”, az láthatatlan volt, vagy állatalakban jelent meg. A nyomó lény az emberre ráült, aki ilyenkor nem tudott megmozdulni, nem kapott levegőt, verejtékezett. A „nyomó” lény a zárt ajtón is keresztülhatolt, a kulcslyukon át is bejött, könnyen változtatott alakot, láthatatlanná tudott válni. A nyomásnak tartós hatása is lehetett: másnapi rosszullét, gyengeség.
A „nyomó boszorkány” látogatását megelőzendő kést-villát szúrtak az ajtófélfába, vagy seprűt támasztottak az ajtóba. A gatyamadzag – amely a magyar néphit univerzális rontáselhárító eszköze – segítségével a nemkívánatos éjszakai látogatókat jelképesen csapdába is lehetett ejteni.
Az ország északkeleti részén ismert nora a magyar néphit egyetlen néven nevezett nyomó lénye, mely azonban szláv nyelvterületről származik (ottani neve mora) és vámpírszerű vonásokkal rendelkezik. „Nyomó” démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberből lesz; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemőből, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelő holttest. A magyar nora a vámpírnak kissé „szelídített” változata: csak tejjel táplálkozik, vért nem szív; csak kísértet és nem sírjából kikelő élő holttest-vámpír.
A nyomó lényekre vonatkozó hiedelmek – élményelbeszélések formájában – mindmáig meglehetősen elevenek a magyar néphitben. Ez is azt támasztja alá, hogy kialakulásuk oka az alvásparalízis lehet. Ez a többség számára még ma is ismeretlen és megmagyarázhatatlan jelenség továbbra is életben tartja a nyomó lényekkel kapcsolatos ősidőkből származó hiedelmeket.

Földönkívüliek vagy paralízis?

A modern társadalomban élő ember rég elvesztette ősi, kulturális gyökereit, de az alvásparalízist továbbra is időről időre átéli. Nem meglepő tehát, ha azt feltételezzük, hogy kénytelen új magyarázatot keresni erre a számára továbbra is riasztóan ismeretlen jelenségre.
Richard McNally és Susan Blackmore pszichológusok véleménye szerint az alvásparalízis modern értelmezését a földönkívüli elrablásokról szóló történetekben találjuk meg. Mitagadás, az elrablásokról szóló beszámolók a legtöbb esetben furcsamód hasonlók: a szemtanúk felvillanó fényeket látnak, zúgó, csengő hangokat hallanak, pánikba esnek, testük pedig teljes mértékben bénult, csak a szemükkel képesek követni az eseményeket. Az áldozatokat különös, sokszor nem emberi alakok veszik körül, akik különféle vizsgálatokat végeznek rajtuk.
Az állítólagos elrablások túlnyomó része alvás közben történik, valamint az ekkor tapasztalt hangok, illatok, a bénultság és a lebegés érzése, a közeledő idegenek miatt érzett rémület feltűnő hasonlóságot mutat az alvásparalízis mellett jelentkező hallucinációkkal - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a súlyos mértékű hallucinációk éppen olyan élénkek tudnak lenni, mint a valóságban átélt élmények.