Az alvás előtti sírástól a napi ritmusig
v, 2008-04-06 22:03 5 hozzászólásHa üteme van a napnak, ha rituálék körítik a poronty-körüli eseményeket, minden gördülékenyen megy. Ez a kulcs a biztonsághoz, ezt kell gyakorolni a kiegyensúlyozott környezet biztosításához. A déli alvás a kisgyermekes családokban fontos ügy, melyről minden anyukának, apukának, nagyinak és nagypapának megvan a saját elmélete, kiforrott véleménye.
A mi tapasztalatunk az, hogy Anna délutáni hangulatát a déli alvás sikeressége határozza meg. Ha minden jól alakul, pontban déli tizenkettőkor lefekszik, kettőt nyekken, és maximum tíz perc múltán elalszik. Fontos, hogy minden ugyanúgy történjen: az etetés, a függönybehúzás, minden meghatározó mozzanat, mely az alvást megelőzi. Ha betartjuk a forgatókönyvet, Anna nyugodt, a világ kiszámítható, minden rendben van.
Hagyjuk sírni alvás előtt?
Olykor előfordul, hogy szenvedélyesen tiltakozik az ágyba bújás ellen, jóllehet szemmel láthatóan rettenetesen fáradt. Mind a két stratégiát kipróbáltam már: ha tovább ringatom és játszom vele, egyre fáradtabb és nyűgösebb lesz úgy, hogy közben túllendül az elalvásközeli állapoton. Minél többet foglalkozom vele, annál nagyobb valószínűséggel marad el az alvás, és annál fáradtabbá és nyűgösebbé válik, mely az egész délutánra rányomja a bélyegét. Ha nem fuldoklós zokogással próbál rábeszélni a nem-alvásra, akkor rendszerint a jól begyakorolt akaratérvényesítő, középhangerejű tiltakozással rukkol elő.
Nos, ez nem az a sírás, mellyel különösképpen foglalkozni kellene. Jobb letenni a gyerkőcöt ilyenkor (is), majd azzal a gondolattal kimenni a szobából, hogy ha 5 perc múlva is sír, akkor visszajövök. Eddig minden egyes alkalommal három percen belül elhallgatott.
Természetesen a kötelező déli alvás elve alól is vannak kivételek. Ha porontyunk beteg, vagy -mint ahogyan ezt néhány hete megtapasztalhattuk- fogzásának teljében van, sokkal nagyobb szüksége van az anyai közelségre. Ilyenkor naphosszat képes az anyján lógni, mozgásigénye csökken, alvásigénye pedig csak az anyja jelenlétében tud kiteljesedni. Ebben az időszakban szüksége van az együttalvásra mind éjszaka, mind nappal (egyébként külön alszik már fél éves kora óta). Ilyenkor a rituálék átszíneződnek, a napi ritmust meghatározó mozzanatok az igénynek megfelelően elmaradnak, vagy átalakulnak.
Nincs tehát merev szabály arra vonatkozóan, hogy hagyjuk-e sírni porontyunkat elalvás előtt. Van amikor nem szabad hagyni, van amikor feltétlenül indokolt: a rutinos anya rendszerint felismeri a sírás hanglejtéséből, hogy melyik esettel van dolga. Ha szabályt kellene megfogalmaznom erre vonatkozóan, akkor azt mondanám, hogy az anyai megérzés mindennél előrébb való!
Bizalom vs. bizalmatlanság
Két féle szülői irányvonal létezik: egy egyik csoportba a ritmuskövetők, a másikba pedig a rendszerkerülők tartoznak. Az előbbiek úgy gondolják, hogy a kiegyensúlyozottság alappillére a módszeresség, az utóbbiak ezt nem tartják lényegesnek.
Többször említettem már azt, hogy az első életév előtti időszak a bizalom vs. bizalmatlanság krízise körül forog. Ha ekkor üt be valami galiba, félő, hogy gyermekünk egy életre elveszti a világba vetett bizalmát, és önérvényesítés helyett önigazolásról fog szólni az élete. Gyakran szögezik nekem a kérdést: miként merül fel egy ilyen kisgyermeknél ez a probléma, illetve mi a jele annak, ha valamit elront a szülő ebben a korban?
Nos, ha nincs semmi komolyabb körülmény, ami a gyermek életvitelét radikálisan befolyásolhatja (pl. hospitalizáció, anyától való elszakadás, korai bölcsődei hatások), továbbá ha normális körülmények között nevelkedik, azaz éhség- és szeretetigénye elégségesen kielégített, akkor nagy gond nem történhet. Mindazonáltal az ördög nyilvánvalóan a részletekben rejlik, és ebben a történetben a kulcs a ritmus. A kiszámíthatatlan, idegen világban gyermekünk bizonytalanná válhat. A bizonytalanság bizalmatlanságot szül: nem tudok hatni a dolgok folyására, sodródó, kiszolgáltatott eleme vagyok a világnak csupán.
Ha nem adunk elég támpontot és stabil pontokat porontyunk számára, kialakulhat benne egy erős meggyőződés, egy őshit arra vonatkozóan, hogy nincs hatása az események folyására. Ezzel szemben, ha rítusok, visszatérő játékok, mondókák színezik a napot, azaz ritmusa van az életének, gyermekünk köré mágikus védelmet építünk, egy stabil, kiszámítható burkot. Ha gyermekünk szeretetteljes, stabil körülmények között éli meg első életévét, kialakul benne a remény én-minősége. Azé a reményé, mely az életkedv, életöröm és optimizmus melegágyát képezi.
Új hozzászólás
Hozzászólások
Úgy vettem észre, hogy a napi ritmus és a rituálék megléte a felnőtteknek is jót tesz. Ha van ritmus, akkor kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, ha nincs, akkor jönnek az alvásproblémák és a fáradékonyság, meg a szétesés-érzés.
Egyetértek!
Sőt, amikor a balkáni háború zajlott, olvastuk valahol, hogy a menekülttáborokban a gyerekekkel foglakozók elsődleges célja, hogy ritmust adjanak a gyerekeknek. Azoknak, akiknek mindenük elveszett. Nem elég a fedél a fej felett és az ennivaló.
tényleg ennyire az első éven lenne a hangsúly?
nekem az a tapasztalatom, hogy az első életév során, még olyan gyorsan változik a ded, hogy képtelenség egy állandó ritmus fenntartása. Főleg alvásban. Gyakorlatilag mire beáll valami rendszer, már borul is. Egy anyatárs barátnőmmel azon viccelődtünk, hogy ami két nap egymás után megismétlődik az már rendszer. :) Az első hónapokban inkább az ébren töltött időszakokat számoltam, mert abból volt kevesebb. Akkor lehetett már valamit tervezni amikor a napközbeni alvás 2re csökkent. De az igazán napirendnek nevezhető dolog, inkább másfél éves korban alakult ki, amikor végre beállt az egy déli alvás. És igen azóta ez bizony szentség. Nálunk egyébként főleg az éjszakai nyugalom miatt. Hana(most már 3 éves) akkor is kiválóan érzi magát(sőt lehet neki ez volna az ideális) ha du 3tól este 6ig alussza le az adagját, csak ugye ilyenkor akár éjfélt is elütheti az óra mire ágyba kerül. Ezt meg mi szülők fizikailag képtelenek volnánk követni.
én is nagyon fontosnak és jótékonynak látom a napi ritmust. magamra nézve is. de nagyon nehezen megy. folyton szétcsúszok és ettől szenvedek én is és a kicsik is. Hana első éve sem sikerült valami ideálisra, főleg hogy 8 hónapos korától iskolába próbáltam járni, ami egy igazán kiszámíthatatlan rendszert adott. Ma már bánom, mert úgy érzem túl korán bolygattam meg a mi kettősünket. Bár mindig csak másfél órára kellett elszakadnunk egymástól, ez általában de 10 és du 16 között történt, azaz összevissza.
Ősszel írnom kellett egy jellemzést róla a waldorf baba-mama csoportos óvónéninek. Magam is meglepődtem amikor elgondolkodva a támpontnak adott kérdéseken az jött ki, hogy Hana legfőbb jellemzője, hogy bizalmatlan. Mindennel. Az első reakció a bizalmatlanság. Legyen az étel, ital, természet, tárgyak, emberek. Ez persze egy bizonyos szintig egészséges és én mint aggódó anya, jónak is látom, hogy mielőtt belevetné magát a dolgokba inkább hangolódik.
Vajon tényleg egy életre elveszti a világba vetett bizalmát, ha az első évben megtörik valahol egy kicsit a dolog? vagy azért ez a későbbiekben orvosolható?
én azt gondolnám, (és hát nagyon remélem is) hogy azért ez helyre billenthető. nyilván nem ugyanaz, mint amikor nincs törés. De ahogy az első életév során a mozgásfejlődésből kimaradt mászást és ennek következményeit, később akár iskolás korban direkt mászatással lehet orvosolni, talán egy ilyen bizalom törésnek is meg található a pótlása, a sebek bekötözése.
Én végtelen mennyiségű hordozással (most már azért nem bírom sokáig)és együttalvással próbálkozom.
Bár a bejegyzésemben elég határozottan állítom, hogy az első életév meghatározó az optimizmus-pesszimizmus, a bizalom-bizalmatlanság kialakulásában, teszem mindezt egy elvi, valamelyest teoretikus szemszögből.
Ha konkrét esetről van szó, nem vagyok ilyen fatalista, mert a fatalizmus önbeteljesítő jóslatként romboló hatást gyakorol a fejlődésre.
Másrészről úgy gondolom, hogy stressz és negatív hatások nélkül nem élet az élet. Attól leszünk érett felnőtté, hogy mindenféle hatás formálja az énfejlődésünket. Ha csupán pozitív élmények érnének, roppant egyhangú és sekélyes világban élnénk.
El kell fogadnunk azt, hogy bármennyire szeretnénk a legjobbat biztosítani gyermekünk számára, olykor nem tudjuk megtenni, vagy nem ismerjük fel azt, hogy mi a helyes döntés. Minél természetesebben viszonyulunk mindehhez, annál görcsmentesebb övezetben nevelkedik porontyunk, és ez jó.