Alkalmazott-kognitív pszichológusként Makány Tamást a tanuláselméletek, térbeli tájékozódás és az innovatív (tanulás-)technológiák témái érdeklik leginkább. Az elméleti és kísérleti megközelítések mellett az alkalmazott tudományból származó tapasztalatait egyaránt igyekszik gondolkodásában ötvözni. Ebben a beszélgetésben a tudományterületek kavalkádjának átfedéseiről, a konnektivizmus mint tanuláselmélet szerepéről és a fogalomtérképekkel kapcsolatos saját kutatásáról kérdeztem.

Kulcsár Zsolt: Kanyargós utat jártál be, mielőtt a Stanford Egyetem alkalmazott kutatójává szerződtél: 5 éves pécsi pszichológusi alapképzés után a dél-angliai Southampton Egyetem doktori iskolájában folytattad tanulmányaidat, és navigációs illetve téri tanulási stratégiákból írtad a PhD disszertációdat. Mindez idő alatt behatóan foglalkoztál a tanulás kognitív pszichológiai megközelítésével, úgyhogy finoman fogalmazva van némi rálátásod arra, hogy mi zajlik mostanság a kutatásban ezen a téren.

Makány Tamás: Valahogy úgy érzem magam mint a madárijesztő az Óz, a csodák csodája c. mesében. Minél több mindent ismerek meg az emberi észlelés, gondolkodás, információfeldolgozás és viselkedés világából (nevezzük mindezeket együttesen megismerés vagy idegenszóval kognitív tudományoknak), annál több dologról derül ki számomra, hogy még nem tudunk róla eleget. A kognitív tudomány szépsége és erőssége éppen abban áll, hogy több, egymástól látszólag távol eső területet és megközelítést (például a pszichológiát, biológiát, filozófiát, mesterséges intelligencia kutatást, antropológiát, stb.) képes összekapcsolni egy közös szemlélet keretén belül (lásd erről Pléh Csaba remek összefoglalóját).
A kognitív szemlélet mondjuk épp a tanulásban ott mutatkozik meg, hogy az embert mint információfeldolgozó lényt, egyfajta homo informaticust képzel el, aki a külvilágból folyamatosan beérkező adatokat felveszi, megszűri, tárolja, előhívja és értelmezi.

Ez a 60-as évek elején megfogalmazódott kognitív modell mind a mai napig alapvetően tartja magát. Talán annyi változott, hogy egyértelművé vált mindenki számára, hogy az emberi agy nem egy fotókamera, ami passzívan képezi le számunkra a valóságot, hanem a fejünkben levő reprezentációk mindenféle izgalmas korlátozásokkal, torításokkal és hibákkal vannak tele (aki többre is kíváncsi, olvassa el Mérő László Észjárások c. könyvét).

A tanuláselméleti kutatások legjavát ma olyan gyakorlati kérdések adják, mint például :

• mit is tanul meg a tanuló (akiről tudjuk, hogy az agya nem fotókamera)?
• a rendelkezésre álló információhalmazból miért pont azt dolgozza föl az tanuló (mik a szelekció mechanizmusai)?
• hol és mikor történik a tanulás? (társas és informális tanulás)
• mire és mennyire fogunk emlékezni a tananyagból? (minőségi és mennyiségi tanulás)
• hogyan lehet készséget fejleszteni (tudáshalmozás helyett)?, stb.

A kognitív szemlélet ott érvényesül a legjobban a tanuláselméletekben, hogy jobban értjük mi és miért történik a tanulóval a tanulás közben, és elősegíthetjük, hogy hatékonyabban és aktívabban szervezhesse tudását. Egyik volt professzorom mondásával élve "nem az számít amit tanítasz, hanem amit megtanulnak belőle." (ld. 2:10 percnél ebben az élvezetes angol nyelvű YouTube videóban)

KZS: Szerinted a konnektivizmus tekinthető tanuláselméletnek? Mit gondolsz, milyen kérdéseket kellene megfogalmaznunk ahhoz, hogy pozícionálni tudjuk a hálózatelméletekre épülő új, oktatási/tanulási megközelítést?

MT: George Siemens 2006-os cikkét olvastam, amiben megnyerően érvel a konnektivizmus tanuláselméleti természetéről. Nekem nincs kifogásom ezt a nézetet elfogadni, márcsak azért sem, mert elméletet gyártani bárki tud. Az elmélet hasznosságát a gyakorlat fogja igazolni. Vagyis az, hogy sikerül-e paradigmaváltásra késztetni oktatót és tanulót egyaránt. Siemens saját szavait idézve, nem az a fontos, hogy konnektivizmusnak hívjuk-e amit csinálunk, hanem az, hogy:

"[..] educators are reflecting on how learning has changed and the accompanying implications to how we design the spaces and structures of learning today."

vagyis

"[..] az oktatással foglalkozók reflektáljanak a tanulás folyamataiban végbement változásokra, és ennek következtében arra, hogy napjainkban miként alakítjuk a tanulás tereit és struktúráit."

...információim nagyrészét inkább "kiszervezem"

KZS:Milyen kérdésekre ad választ a konnektivizmus, amire a kognitív megközelítés nem tud? Szerinted van olyan problémás része a tanulás kognitív megközelítésének, melyre a konnektivizmus jobb modellt nyújthat?

MT: Inkább úgy válaszolok erre a kérdésre, hogy a konnektivizmus érdekes módon igazolhatja egyes kognitív gondolkodók modelljeit. Itt gondolok például Andy Clark Extended Mind (2008) hipotézisére az ún. kiterjesztett tudatról, amiben azt feszegeti, hogy tudatunk határai nem érnek véget biológiai testhatárainknál, hanem kibővülnek azokban a környezeti eszközökben, amiket a kogníciónk során használunk. Ha belátom azt, hogy tudásom limitált, akkor jobban járok, ha információim nagyrészét inkább 'kiszervezem' egy végtelen kapacitású, hálózatalapú felhőbe, aminek digitális könyvjelzőit mindenféle kognitív erőfeszítés nélkül tudom használni (ld. erről részletesebben Dror & Harnad, 2008 cikkét ). Ezt nagyon izgalmas kérdésnek tartom.

A másik olyan terület, ahol a konnektivizmus mindenképpen érdemmel rendelkezik, az a tanulók szociális közegben történő tanulásának hangsúlyozása. A kognitív tudomány néha megfeledkezik arról a társas közegről, amiben a viselkedés létrejön, és sokszor érzem úgy, hogy a tanulót egy vákumban képzeli el. Természetesen akad jópár dícséretes ellenpélda is (pl. Goldstone & Gureckis , 2009 ), de alapvetően a tanuláskutatás kognitív megközelítése az egyéni tudásreprezentációk kialakulását, rögzítését és mentális manipulációit vizsgálja laboratóriumi körülmények között. A konnektivizmus (ebben hasonlatos a konstruktivizmusként jegyzett irányzatra ) a tanulók egymás közti bárbeszédét illetve szociális konstruktumait tekinti a tanulás építőkockájának, és ezzel fontos leckét ad a kognitív kutatók jórészének.

KZS: Ma reggel gondolkodtam azon, hogy ha most hirtelen levágnának a twitterről, úgy érezném, hogy egy közösségből szakítottak ki. Furcsa tény, hogy a twitteren szerzett kapcsolataim közel olyan fontosak, mint a húsvér kapcsolódásaim. Ez a személyes élmény lenne egy példa a kiterjesztett tudat fenomenológiájára?

MT: Igen, habár a kiterjesztett tudat ennél egyszerűbb dolgokban is tetten érhető. A hétköznapi beszélt nyelv, az írás vagy a különböző művészeti kifejezési formák elterjedése éppúgy példái annak, hogyan szervezhetjük ki (majd tetszés szerint megint vissza) a számunkra releváns tudást. Persze az általad említett digitális társas hálózatok (pl., twitter, facebook, google apps) is mind olyan folyamatok, amik jelentősen megkönnyíthetik a ránk nehezedő információs tódulást (information overload), ha azokat a megfelelő időben és a megfelelő módon használjuk.

KZS: Ezen kognitív eszközök közül, melyikkel foglalkoztál kutatásaid során alaposabban?

MT: A tanulás kognitív folyamataihoz szorosan kapcsolódva az egyik legalapvetőbb és mégis kevéssé kutatott tanulástechnológiai segédeszközt, a jegyzetelést vizsgáltuk egy 2009-ben a British Journal of Educational Technology c. folyóiratban megjelent cikkünkben . Érdekes adat, hogy az iskolai tesztekben elért eredmények varianciájának több mint feléért a tanulói jegyzetek minősége felelős (Titsworth & Kiewra, 1998). Ennek ellenére a legtöbb tanuló átlagos jegyzetelési hatékonysága csupán 20-40% között mozog.

Kutatásunkat az motiválta, hogy tudományosan igazolt alternatívát találjunk az ún. lineáris (folyamatos vagy vázlatpontos) jegyzetelési technika helyett, ami jobban képes segíteni a tanulóknak az ismeretek rögzítésében, megértésében és későbbi felidézésében. Cikkünkben megvizsgáltuk, hogy a néha 'fogalomtérképként' vagy 'elmetérképként' jellemzett nem-lineáris jegyzetelési technikák ilyen eredményesebb alternatívák-e.

KZS: Mire jutottatok? Tényleg hasznosak azok a szines buborékok és kacskaringósan rajzolt ábrák?

MT: Azt találtuk, hogy a hagyományos lineáris jegyzeteléssel összehasonlítva a nem-lineáris technikák képesek akár 20%-ban is növelni egy iskolai előadásban vagy egy üzleti megbeszélésen elhangzott ismeretek pontos rögzítését, értelmi feldologzását és későbbi emlékezeti felidézését. Az ilyen módon jegyzetelt ismeretek egy komplexebb emlékezeti (fogalmi) hálózatba rendeződnek a fejünkben, amit aztán könnyebb előhívni és gondolatban újraszervezni. Ugyan a nem lineáris technikák elsajátítása jelentősebb kezdeti erőfeszítést igényel a tanulótól, az általunk vizsgált - gyakorlott - nem-lineárisan jegyzetelő személyek jelentősen túlteljesítették az egybefüggő mondatokban vagy vázlatpontokban jegyzetelő kontroll személyeket.

KZS: Az oktatáson kívül milyen más területeken látod még hasznát a nem-lineáris jegyzetelésnek?

MT: Jelenleg még nem publikált másik tanulmányunk diszlexiás felnőttek jegyzetelési képességeit vizsgálta. A nem-lineárisan jegyzetelő diszlexiások - akik egyébként sokszor igen fogékonyak az ilyen képi fogalmi szervezettségre - meglepően nagy eredményességgel voltak képesek felvenni a versenyt a nem diszlexiás kontroll csoport lineáris jegyzetelőivel. Ezen a területen egy igen izgalmas alkalmazási lehetőséget látok, azonban további kutatások szükségesek ahhoz, hogy megértsük, milyen körülmény között érhetünk el hasonlóan jó eredményeket más tanulási nehézségekkel küzdőknél.

KZS: Köszönöm a beszélgetést! Olvassátok Tamás blogját!

Kapcsolat:

Dr. Makány Tamás http://www.tamasmakany.com [email protected]