Nem kedvelem az intézményesített oktatási formákat. Ki nem állhatom az iskolapadot. A tudás megszerzése nem szorítható egy intézmény falai közé, mert az efféle korlátozás a természetes kíváncsiságot szabotálja. Éppen ezért az összeszorított foggal véghezvitt tanulás többet árt, mint használ, hiszen nem a kíváncsiságra, hanem az akaratra támaszkodik.

A megismerés vágya

Minden tudás alapját a megismerés vágya képezi. Modellt alkotok magamban a tőlem függetlennek tűnő világról, egyfajta hiedelemrendszert, melyben mozoghatok. Kaczvinszky felfogásával élve, az észlelt világ felépítését teljes mértékben a hiedelmeim határozzák meg. Az elmúlás törvénye hiedelem, de még a logikai törvények is azok. Ezen hiedelmeken való munkálkodást hívom tanulásnak, tudásszerzésnek, mely nem az akaratra, hanem az érdeklődésre támaszkodik. Minél kiforrottabb tudással rendelkezem, annál nehezebben férek az iskolapad keretei közé.

Oktatás gyermekkorban

Gyermekként még nagyon plasztikus és rugalmas hiedelemrendszerrel rendelkeztem, melyből adódóan az érdeklődési köröm is rendkívül tág volt. Még kevés területspecifikus tudás birtokában voltam, az újdonság ereje kellően erős volt, hogy beférjek az iskolapadba, hogy egyik órában az összeadás, a másikban pedig a gólya életvitele érdekeljen. Gyermekként a legfontosabb, hogy olyan tanár felügyelje hiedelmeim kialakulását, aki táplálni tudja a kiváncsiságom lángját. Az érdeklődés nagyon kényes jószág: könnyen kialszik, ha nem a kreativitásra és a személyes érintettségre épül.

Iskolapadba szorult éltanuló

Minél gazdagabb tudással rendelkezem, annál inkább megfogalmazódnak a preferenciáim egyes területekkel kapcsolatosan. Minél idősebb vagyok, annál inkább kihízom az iskolapadot, annál nehezebben alkalmazkodom a külső tekintély által diktált tanulmányi rendhez. És ez így van jól. Ezért gondolom úgy, hogy az első osztályos jótanuló még elmegy, de a gimnazista csupa ötös diák szinte biztos, hogy kiforratlanságot, éretlenséget sugall. A jótanuló csak kisiskolás korban nem deviáns az iskolapadba szorított tanulmányi keretek között. Az alternatív, epochális oktatási rendszerekkel más a helyzet, az sokkal jobban idomul a természetes érdeklődéshez, sokkal inkább elősegíti az egyéni készségek kibontakoztatását, itt azonban nem értelmezett a jótanuló fogalma.

Az iskolapad-frusztráció vs. természetes kiváncsiság

Nem hiszek a hagyományos oktatásban, mert többnyire a természetes érdeklődést oltja ki a diákból. Az olyan alternatív oktatási irányzatok, mint a Waldorf, nem az iskolapad-frusztrációra, hanem a kreativitásra és érdeklődésre támaszkodnak. Lehet, hogy egy ötödikes éltanuló jobban tud kétismeretes egyenleteket megoldani, mint egy ötödikes Waldorfos diák, de az utóbbi rendszerint sokkal nagyobb érdeklődéssel fordul a világ felé, mint az előbbi. Mert nem építik le szisztematikusan a benne lévő tudásvágyat, hanem táplálják azt.
Mindenféle tudásszerzésnek az érdeklődésre, a kiváncsiságra kell támaszkodnia. Ez az a belső iránytű, amely a leginkább képes jelezni azt, hogy éppen milyen tudásra van szükségem. Az a formálódó hiedelemmassza, mely a világképemet meghatározza, a tanult készségekből, ismeretekből, tudásanyagból táplálkozik.

Az ember, aki nagyon tanult

Ismertem egy megtermett férfit, aki elhatározásokra építette életét. Meditált, jógázott, karatézott és tanult is, a Mesterétől kért feladatokat, melyeket nagy elszánással hajtott végre. Napi 4-5 órányi elvégzendő gyakorlatot is kiróttak rá egy-egy fél éves időszakra, melyet haladéktalanul, fennakadás nélkül teljesített. Előfordult, hogy tanárember révén a tanáriszobában állt fejen, vagy a postán ácsorogva a sorban meditált felakadó szemekkel. A lényeg az volt, hogy tűzön-vízen át teljesítse a kitűzött normát. Egyik alkalommal azt mondta a Mester, hogy fejezd be a gyakorlataidat, s összpontosíts a tanulmányaidra. Mélyülj el a tanításban, hogy jobban átlásd a lényegét! Emberünk innentől kezdve a "tanulásra gyúrt". Fogakat összeszorítva hallgatta az előadásokat, jegyzetelt tonnaszámra, tanult, tanult, tanult. Hónapok teltek el úgy, hogy lépten-nyomon az éppen nem meditáló és nem fejenálló, hanem gondterhelt arccal olvasó ismerősömbe botlottam, olykor érdeklődve, hogy mit tanulmányoz éppen. Ilyenkor megnézte a könyv címlapját, és leolvasta a szerzőt, címet. A fogösszeszorítós, tanulós időszak nem termelte ki a tudós embert. Pedig annyit tanult, hogy annak már messze földön híre volt, elvárható lett volna, hogy mostmár aztán tisztában van a fogalmi alapokkal spiritualitás terén (ugyanis erre irányult tanulmányi tevékenysége), de nem így történt... Az akaratra épülő tudásszerzés csődöt mondott, emberünk várt tudásszintje messze elmaradt a várt eredménytől.