2002 nyarán költöztünk Budapestre. Néhány interjú után egy kis cégnél kötöttem ki, név szerint a Median WebDesign Kft.-nél. M. interjúztatott, a cég tulajdonosa és ügyvezetője. Olyan embert keresett, ki tanulékony, sokféle munkát ellát, hajlandó kísérletezni, éjszakázni, ha a szükség úgy kívánja, és persze mindezt kevés pénzért.

Tökéletesen illeszkedtem a kívánt profilhoz, annál is inkább, mert éppen akkor volt kilátásban két nagyobb felhasználói felülettervezéses munka, melyhez jól jött az új munkaerő. Örültem a lehetőségnek: tudtam, hogy nehezen fogunk megélni ennyi pénzből (Kati lényegesen többet keresett óvodapszichológusként), de azzal is tisztában voltam, hogy egy-két évre van szükségem, hogy felszedjem a kívánt tudást a továbblépéshez. A körülmények ideálisak voltak a tanuláshoz, számos tekintetben sokkal kedvezőbbek, mint az egyetemen. Kedvemre kísérletezhettem a technológiákkal, cikkeket olvastam szoftvertervezés témában, és néhány hónap leforgása alatt nagyjából rámragadt az a tudás, ami a felhasználói felületek tervezéséhez szükséges. Ráadásul egy év elteltével úgy alakult, hogy lehetőségünk volt e-learning projektek közelébe férkőzni, minek eredményeképpen egy újabb interdiszciplináris területtel is megismerkedhettem. A mai napig ez a két fő csapásirány, mely meghatározza a szakmai létem.

Az első projekt

Az első jelentősebb projekt egy Visual Basic 6.0-ban fejlesztett desktop alkalmazás felületeinek arculati és funkcionális javítása volt. A programozókra jellemző (főleg a hardcore backend fejlesztőkre), hogy a háttérműködésre való összpontosítás alatt nem figyelnek a megjelenítésre. Általános jelenség, hogy abban a csapatban, ahol nincs a megjelenítésre dedikált fejlesztő, a felhasználói felületek mind arculatilag, mind logikában következetlenek és igénytelenek. A programozó akkor boldog, ha az adatbázis lekérdezéseket sikerül megírnia, ha az üzleti igényeknek megfelelően valósítja meg az informatikai megoldását. Eléggé ledöbbentem, amikor az első ilyen hardcore fejlesztőcsapat felhasználói felületeit megláttam. Mindaddig egy kicsit úgy éreztem, hogy a szoftver-ergonómia egy fiktív szakma, melyről sokat tudok ugyan mesélni, de lényegi haszna igazából nincs. Minél több programozók által megalkotott felhasználói felülettel találkoztam, annál inkább megerősödtem a hitemben, hogy van létjogosultsága a szakmámnak. A Visual Basic-es projekttel azért is szerencsém volt, mert előtte, negyedéves egyetemistaként a diplomamunkámhoz szükséges kísérletet VB-ben írtam meg, így járatos voltam a megjelenítéssel kapcsolatos felhasználói komponensek terén. Két hét alatt sikerült az összes felületet optimalizálni. Töviről hegyire kifaggattam a fejlesztőket az aktuális működésről, és az általuk ismert ügyfél igényekről. Érdekes tapasztalat volt látni, hogy már az interjúk is sokat jelentettek a programozóknak: azáltal, hogy megpróbálták átadni a projekttel kapcsolatos tudásukat, kénytelenek voltak megküzdeni a tudásmegjelenítés problémájával. Ha nem rajzoltam volna meg a felületeket, csak beszélgettem volna velük, már az is sokat segített volna a következetlenségek javításában.

Kalauz

Az eddigi tapasztalataim alapján Olaszország nem kifejetten felhasználóbarát. Annak ellenére, hogy alaposan utánanéztem, hogy miként juthatok el a Malpensai reptérről a Torinói szálláshelyemig, több ízben is kénytelen voltam a járókellők segítségét igénybevenni a hiányos jelzések miatt. A kalauz persze azonnal megbüntetett annak ellenére, hogy volt nálam érvényes menetjegy. Szerinte ott tévedtem, hogy a metróhoz hasonlatosan a vonatjegyet is le kellett volna láttamoztatnom egy automata géppel, mert – mint ahogyan az a menetjegy hátulján olaszul olvasható – ellenkező esetben 50 EUR bünti jár. Valamilyen okból kifolyólag nagyvonalúan felajánlotta, hogy az én esetemben kivételt tesz, és csak 5 euróra büntet meg... Egy óra múlva Torinóban leszek!