"Emlékszem, sokszor megtréfáltam társaimat a MIT-n. Egyszer, műszaki rajzórán valaki felkapott egy műanyag körvonalzót (ez a vicces külsejű vonalzó tele van ívekkel, szép görbéket lehet húzni vele), és földobott egy kérdést: - Kíváncsi vagyok, az ívek ezen a vonalzón leírhatók-e valamilyen képlettel.
- Kicsit gondolkodtam, aztán rávágtam:
- Persze! Ezek egészen speciális ívek! Figyelj, mindjárt megmutatom! - azzal megfogtam a saját vonalzómat, elkezdtem lassan forgatni, és közben kijelentettem:
- A körvonalhzó íveit úgy számítják ki, hogy az ívek minimumpontjának, akárhonnan nézzük is, vízszintes legyen az érintője!Na erre az összes csoporttársam fölkapta a körvonalzóját. Forgatták így, forgatták úgy, a tollukat odafektették az ív legalsó pontjához, és láss csudát: az érintő valóban vízszintes volt! Hatalmas izgalomba jöttek erre a "felfedezésre", holott már tanultunk némi differenciál- és integrálszámítást, úgyhogy tudniuk kellett volna, hogy bármely görbe minimumpontjának nulla a deriváltja, vagyis vízszintes az érintője. Egyszerűen nem tudták egymáshoz kapcsolni a fejükben a megtanult ismereteket, vagyis azt sem értették igazán, amit voltaképpen már "megtanultak". Fogalmam sincs, miért, de sokan vannak így: képtelenek igazán megérteni és felhasználni a tanultakat - csak magolnak, memorizálnak, vagy a jó ég tudja, mit csinálnak, és közben a tudásuk rettentő felszínes marad". (Richard P. Feynman: Tréfál, Feynman úr?, 30. o).

Amikor a tanár karriert dönt

Na igen, ismerős, igaz? Az én történetemben valamikor ötödik osztály tájékán alapjában csesződött el minden. Az 1-4 osztály sem volt fenékig tejföl, de ha az ember kifog egy jó érzékkel megáldott tanítónénit, akkor az még jól is sülhet el. Ötödiktől azonban minden megváltozik. Szerintem akkor utáltam meg az iskolát. Hatodikban kezdtünk el fizikát tanulni, hetedikben kémiát. Hetedik közepén be kellett magolni a periódusos rendszert: tudni kellett, hogy melyik elem hol helyeszkedik el azon a nyavalyás táblázaton. Nem értettem, hogy miért fontos ez nekem, és ez alapjaiban határozta meg a kémiához való viszonyomat. A fizika életszagúbb volt, de ott sem jöttem izgalomba a lejtőn guruló golyó súrlódási együtthatójától. Évekkel később, Pető Máriának sikerült megszerettetnie velem a kvantumfizikát és a relativitáselméletet, pedig az sokkal távolabb áll a hétköznapi valóságtól. Akkor is töményen matek volt a fizika, valahol a Maxwell-egyenleteknél, úgy tizenegyedikes koromban elvesztettem a fonalat a fizika matematikai leírásával kapcsolatosan. Kémiából akkor már csak a jóindulat mentett meg a bukástól, és a matematika iránti szeretetemet is sikerült Péter Árpád tanár úrnak szorgos igyekezettel kigyomlálnia belőlem.

A tanár személye meghatározó abban, hogy milyen pályát választ magának az ember. Nyolcadik osztály végéig nem volt kétség affelől, hogy van adottságom a reál tárgyak iránt, a matematikát nemcsak szerettem, de magas szinten műveltem (hála apámnak és az akkori tanárnőmnek, Soós Annának). Emlékszem, nyolcadik végén odasunnyogtam az említett tanárnőhöz, és megkérdeztem Tőle, hogy jó ötletnek tartna-e, ha informatika szakirányra megyek. Azt választolta, hogy úgy fogom érezni magam az infoosztályban, mint hal a vízben, és egészen biztos benne, hogy informatikus leszek, ha így folytatom. Negyedik helyen jutottam be a kilencedikes felvételin, ketten kaptunk maximális pontszámot matekból a százas nagyságrendű jelentkezői listából.
Kilencedik osztályban az első matek órán Péter Árpád tanárunk kijelentette, hogy súlyos lemaradásunk van a matematika terén, és be fogja bizonyítani, hogy néhány kivételt leszámítva nagyon nem értünk mi ehhez. Ez volt a start, és ilyen volt a folytatás is. Heti 5-6 órában mosta az agyunkat, és szerintem kb. 2-3 hónap leforgása alatt elvette a kedvem az egésztől. Egy év alatt közepes szintre csúsztam vissza, két év alatt pedig az átmenő szint fölött lavíroztam matematikából. Tizenkettedikben magánórákat vettem Soós Annától, hogy bejussak a mérnöki szakra, de arra már végérvényesen elillant belőlem az a lelkesedés, ami nyolcadik osztályig megvolt bennem a matematika iránt. Soós Anna sem mondta már, hogy ez az én utam, csak nyűttük a példákat, hogy sikerüljön a felvételi...

A román mumus

Amennyire jól ment a matek nyolcadikig, annyira utáltam a román nyelvet és irodalmat. Egyszerűen nem tudtam megjegyzeni sem a szavakat, sem a nyelvtant, pedig Romániában azért ezt elvárják a diákoktól... Erről is van egy meghatározó emlékem, amikor első osztályban izzadok a román tankönyv felett, és anyám segítő szándékkal hangosan ismétli az új szavakat, hogy ragadjon rám valami. Csendesen jegyzem meg, hogy a román törvények értelmében a magyar diákok is ugyanabból a tankönyvből tanulják a román nyelvet, mint a román gyerekek. Nem veszik figyelembe, hogy 7 évesen még nem anyanyelvi szinten beszéljük a románt. Nagy adag inkongruencia is volt ebben a dologban, hiszen gyermekként is felfogtam valamit abból, hogy a román az más, a romántól különbözni akarunk, és ez alapjaiban határozza meg a magyarságomat is. Hogyan kedveljek meg valamit, amit sem a szüleim, sem a tanítónő nem szeret? Valójában fel sem merült, hogy kedvelni kellene; inkább összeszorított foggal bemagolni, mert a rendszer így akarta. Na, ha valami, akkor ez nekem nem ment soha. Az átlagnál gyengébben teljesítek olyan helyzetekben, ami iránt nincs érdeklődés bennem.

Nyolcadik osztályban reménytelenül gyengén tudtam románul. Félő volt, hogy emiatt nem fogok bejutni a felvételin. Végül úgy sikerült áthidalni a problémát, hogy minden irodalmi tételhez bemagoltam a tanárnő által lediktált irodalmi elemzést. Addig ismételtem az mondatokat, amíg nyár végére mindent kívülről fújtam. Előfordult, hogy olyan mondatot is megtanultam, amit nem értettem pontosan, hogy mit is jelent. Naponta több órán át magoltam az elemzéseket...

A romántanárnő

Kilencedikben megtörtént a csoda: néhány hónap leforgása alatt hoztam az átlagos szintet románból, és egy év múlva olyan dolgozatot írtam, melyet a tanárnő publikálni akart egy szaklapban. Cristina Pescarunak hívták, alacsony növésű, roppant dinamikus, lendületes csajszi volt. Azzal indított, hogy zsenik vagyunk, mi mindannyian, és neki az a célja, hogy meglássa ezt a zsenialitást, amivel meg fogjuk ajándékozni őt. Az első óráján kb. ezek voltak az első mondatok, amik elhangzottak Tőle, majd nagy ívben a katedrára dobta a naplót és a románkönyvet (vegyük észre a tanári kellékekkel szemben tanúsított attitűdjét), és egy ruganyos mozdulattal felült a katedrára.
Pescaru nem feleltetett, az Ő kezében soha nem suhogtak óra elején a napló ívei (más tanárok előszeretettel gyakorolták ezt a feszültségkeltő technikát), nem diktált, nem mondta meg egyetlenegy irodalmi műről sem a tuti elemzést. Ezzel szemben folyamatosan arra serkentett, hogy álláspontunk legyen a témáról, helyzeteket provokált ki, melyben ellentmondtunk egymásnak, arra bíztatott, hogy nagyívű gesztusokkal védjük meg a magunk igazát. Nem is vettem észre, hogy miként tanultam meg románul, de egyszercsak, kb. egy év múlva nemcsak értettem mindent, de ki is tudtam fejezni magam.
Tizenegyedik tájékán a párhuzamos osztályokban már az érettségire kezdtek készülni: tételesen végigvették a tematikát, elemzéseket diktáltak le a tanárok, ahogy illik. Nálunk nem volt ilyen, Pescaru mintha más bolygón élt volna: egyszerűen nem akart reagálni azokra a kérdésekre, hogy mi lesz majd az érettségin. Pedig érte bírálat rendesen emiatt, a keményfejű klasszikus tanári vonal nehezen értette meg, hogy mi lesz ebből, és miért is jó ez az egész. A romántanárnőt mindez nem érdekelte. Annál nagyobb lendülettel mesélt az irodalmi élményeiről, képes volt meggyőzni arról, hogy érdemes elolvasni az Enigma Ottiliei c. opuszt, hogy olvassuk eredetiben (ne fordításban) a román irodalmat. Emlékszem, még anyám is csodálkozott azon, hogy miért nem magyarul olvasom el, ha már egyszer lefordították...
Tizenkettedikben sem készültünk az érettségire, pedig akkor már valóságos pánikhangulat uralkodott a párhuzamos osztályokban. Helyette például megszerveztük a költészet napját, ahol klasszikus gitárkíséret mellett verseket szavaltunk, és az osztályterem egy napra lefüggönyözött kávézóvá vedlett át. Pescaru majdem elájult a gyönyörűségtől, amikor meglátta, ezzel szemben a keményvonalasabb Péter Árpád (matektanár) nem vett tudomást róla, hanem letörölte a táblát, és folytatta az "anyag leadását".
Amit Pescaru soha nem csinált, az az alázás. Soha, de soha nem szégyenített meg senkit azért, amiért nem készült, vagy nem tudott valamit. Mindenért lelkesedett, ami az önkifejezéssel volt kapcsolatos. Nagyon tisztán látszott az arcán, hogy mit gondol, mit érez, úgy gondolom, hogy a konstruktivista pedagógiai módszerek mellett az egyenes, kongruens személyisége miatt volt annyira hatékony abban, amit csinált.

Posted via email from kulcsi