A teljesítményorientált pedagógiáról
v, 2008-02-10 14:49 30 hozzászólás
Kiskamaszként került a kezembe a Polgár lányokról írt könyv Nevelj zsenit! címmel. El voltam ragadtatva attól, hogy milyen korán milyen sokat tudott kihozni Juditból, Zsuzsából és Zsófiból a sakkozó apa. Lelkesedésem mellé keserű szájíz is vegyült: miért nem csinálták velem is végig mindezt, hiszen imádom a sakkot, én is zseni lehettem volna…
Az olvasmány hatására bosszúsan állapítottam meg, hogy nem vették elég komolyan a sakk-képzésemet. Anyám mosolyogva így válaszolt: majd Te másképpen neveled a gyermekedet. Mi ezt tartottuk helyesnek.
Ma már nagyon másképpen látom mindezt. Köszönöm apámnak, hogy éppen csak annyit tanított sakkozni, amennyit lelkesedésből és szerelemből tudtam csinálni, és mindig leállt, ha lendületem csillapodni látszott. A sakk számomra a mai napig gyönyör, és örülök annak, hogy nem vált teljesítménnyé. Nem lett volna jó, ha le kellett volna mondanom a grundon való kalandjátékokról, hogy országjáró sakk-kölyök legyen belőlem. Feldmár szavaival:
Némi fegyelmezett gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy felismerjem: ami a gyerekkoromból kimaradt, az végérvényesen, örökre elveszett. Azt senki sem fogja utánam hozni, azért senki sem kárpótolhat. ( Feldmár András: A szkepszisről, Apró részletekben, 101 o.)
A podcast témája
- Woody Allen és a díványtársadalom. A korai intellektualizáció az ösztönkésztetések túlzott elfojtását eredményezi, mely direkt út a neurózis felé. A teljesítményorientált nevelés hatásáról.
- Waldorf irányelv: az intellektus fejlesztésének késleltetése. Az érzelmek kreatív kibontakoztatásáról, arról, hogy a gyermek nem miniatűr felnőtt.
- Az érzelmi én és a televízió.
- A korai olvasástanítás kritikája. Az epochális tanításról.
Új hozzászólás
Hozzászólások
Tudnál példát írni a Waldorf-féle oktatás tanulmányi sikereiről? Nekem sajnos nincs túl sok jó személyes tapasztalatom vele, de érdekelne, milyen típusú emberek azok, akik elhagyják az iskolapadot.
--
Aries
Mit gondolsz sikernek? Nekem már az is az, ahogyan az oktatásmódszertana nem öli ki a gyermekből a tudásszomjat. Azt is sikernek könyvelem el, hogy ismerek olyan Waldorfos gyermekeket, akik örömmel mennek suliba, kiegyensúlyozott légkörben töltik a hétköznapjaikat is.
Ha statisztikai mutatók felől érdeklődsz, nem tudok válaszolni a kérdésedre, mert nem néztem utána, és őszintén szólva nem is hiszek az efféle megközelítésekben.
A Waldorf valódi tanulóközpontú oktatási modellt alkalmaz. Az információátadás helyett a karakterformálás, a kommunikációs készség és az alkotóképesség fejlesztése a központi eleme...
Könnyen beszélek, könnyen vettem mind az általános iskola, mind a gimnázium akadályait. Jártam zeneiskolába, nyelvórára, karatéra, emellett rengeteget tanultam. Sokszor nem volt vidám dolog, cipelni a nehéz trombitát 9 évesen este 6 kor hazafelé télen, miközben más gyerek hógolyózni ment. Ez az én döntésem is volt, talán annyiból nem, hogy nagyon meg akartam felelni a szüleimnek és akkor is, amikor utáltam angolra járni és pénzkidobás is volt talán, mert semmit nem tanultam, mégis eljártam.
Utólag visszagondolva nem hiszem, hogy tudnék annyira küzdeni, nem ismernék annyi gondolat-panelt (ami az életemet egyszerűsíti) és az önbizalmam is kisebb lenne, ha nem lett volna olyan hajtós, megmérettetésekkel teli gyerekkorom. Ezt pedig a poroszos oktatásnak köszönhetem, és azokat a barátaimat látom sikeresnek és boldognak, akik hasonlóan rövid pórázon voltak.
Kevés waldorfos embert ismerek, de egyik sem egy pozitív jellem a számomra. Kvázi mindegyik munkanélküli, és 30hoz közeliek. A szüleikkel élnek, azok pénzén, az egyik munkanélküli (még keresi a helyét a világban), a másik operatőr, de egy gödöllői dokumentumfilmen többre nem futotta, a harmadik marketinges, non-profit civil kapcsolatokat erősít országhatáron belül és kívül, ingyen.
Gondolom ezek rossz példák, biztosan van olyan akadémikus, kutató, író, zenész, aki jó reklámarc lenne egy ilyen iskolának. Az ő nevükre lennék kíváncsi, mert a „hagyományos” képzés adott pár Nobel-díjast, világbajnokot, tőzsdecápát a világnak, akik egyáltalán nem tűnnek boldogtalannak.
--
Aries
Nehéz összehasonlítani a poroszos oktatás "termékét" a Waldorféval, hiszen nagyon aránytalan halmazokról van szó. Nem tudok Waldorfos tőzsdecápáról, gondolom nincs is :)
Tudok viszont kiegyensúlyozott, neurózismentes, egészséges gyermekekről, akiknek valóban nem céljuk, hogy tőzsdecápák legyenek... de még világbajnokok sem. A Waldorf nem a teljesítményről szól. Ha a teljesítményben akarod összevetni a poroszos rendszerrel, akkor valóban alulmarad. Ezt nem vitatom.
Azt azonban igen, hogy a Waldorf oktatási modell sokkal kiegyensúlyozottabb légkört biztosít az egészséges kibontakozáshoz, pszicho-intellektuális fejlődéshez, mint a hagyományos oktatás. Azt, hogy ezt belássam, nem szükséges Nobel díjas Waldorfos tőzsdecápákkal találkoznom. Elég, ha megvizsgálom a két módszertan mögött húzódó világszemléletet.
Azt hiszem, annyira stresszre, mint egy hétköznapi iskola, szüksége van a gyerekeknek. Az osztályozásra, hogy megtanulja, mi az, hogy igazságtalanság, pech vagy épp tanulni egy héten át eredménytelenül. Szájonvágni azt, aki kirámolta az uzsidobozt :] Aki ennyi stresszt nehezen visel, azzal baj van, és erre jobb előbb, mint később rájönni. A közeg sokkal inkább hozzájárul a kiegyensúlyozottsághoz, mint a teljesítmény megkövetelése.
A gyökeresen új módszereknél nincs hosszútávú a hatástanulmány. Ami bevált a bajoroknál, az nem biztos, hogy ebben a kulturális közegben is megfelelő. Biztos mindenki emlékszik a Zsolnay-módszerre, a képolvasásra. Azok az ismerőseim, akik úgy tanultak, csapnivaló helyesírással rendelkeznek, volt olyan, aki érettségi előtt egy évvel megtanulta a szótagírást-olvasást, mert nem ment volna át az érettségin.
Nem hiszem, hogy változtatni kellene azon, ami bevált és hatékony. Nem hiszem, hogy attól neurotikusak az emberek, hogy már megint kettest kapott koordináta-geometriából. Inkább attól, hogy apu már második hónapja nem tudja fizetni a hitelt és ezért veszekednek anyuval, vagy idén sem tudott elmenni a többiekkel osztálykirándulásra, mert nem volt pénz. Vagy az öcsi a család kedvence.
--
Aries
Erről Dwight K. Shrute jut eszembe a népszerű The Office sorozatból (amerikai változat). Dzsungelben élünk - mondja Shrute - a természetes szelekció kivágja a gyengéket.
Meglátásom szerint stressz így is úgy is éri a gyermekeket, nem szükséges tudatosan biztosítani nekik ezt a nevelési pluszt.
Osztályozásra szükség van, de nem arra, amit a hagyományos rendszerben osztályozás alatt értenek. A legjobb mérce, ha önmagához méri magát az emberfia. Nos, a Waldofban legjobb tudomásom szerint valami ilyesmi folyik.
A tanulás talaja nem az akarat, hanem a tudásszomj. Az eredménytelen tanulás ezt a természetes kiváncsiságot gyomlálja ki belőlünk már gyermekkorban, amikor még tudásszomjunk gyakorlatilag nem ismer határt.
Olyan gyakran találkozom ezzel az érvvel, és annyira nem tudok mit kezdeni vele. Az igazságtalan világra való felkészítése a dednek, ez a feladat - állítják a kemény világhoz idomult felnőttek.
Nos, éppen a fordított logikában hiszek: ha kemény világra nevelem a gyermekem, akkor kemény lesz, és kemény világot teremt magának. Ha arra tanítom, hogy a világ olyan, amilyennek formálja magának, akkor megadom a lehetőségét annak, hogy egy szebb jövőt teremtsen, mint amit a híradók sugároznak.
Mindannyian vágyunk a kevesebb szenvedésre, de úgy érzem, jobb a pofonokat ringben kapni, kontrollált körülmények között, mint a Mázsa téren péntek éjjel. Márpedig mindenkinek megvan a maga Mázsa tere és ott a csak teljesítménnyel lehet formálni a világot.
--
Aries
Szia Aries,
nem hiszem, hogy jobban meg tudnám fogalmazni a mondanivalómat, mint Kulcsi, mert tulajdonképpen elmondta mindazt, amiért mi az összes gyerekünket waldorfba járatjuk. Kettő iskolás, a harmadik most lesz az, és van még picike is, persze ő is w.-ba fog majd járni.
A stresszről. Először is, nem tudom, hány éves vagy. Én még éppen 38. Ami stresszt mi anno átéltünk a suliban, a különórákkal együtt, az nem hasonlítható össze a maival. Akkor azért tanultunk (jó esetben), hogy jobban éljünk felnőttként. Ma azt nevelik a gyerekbe, hoyg azért kell, hogy egyáltalán fennmaradhass. Nagy különbség, lelkileg, egy kisgyereknek. És a waldorf azt vallja, hogy nem az fog tudni jobban alkalmazkodni, aki korán hozzászokott a pofonokhoz, hanem, akit nyugodt körülmények között megerősítettünk, hogy majd vegye az akadályokat. Éheztetni sem kezdesz el egy gyereket csak azért, mert esetleg majd olyan helyzetbe kerül, ahol éheznie kell, és akkor jobb, ha tudja, hogy viselje el... (Most sarkítottam, tudom.)
Itthon a Waldorf-oktatás a rendszerváltás után indult újra. A tanárképzés is. Nyilván még nehezen hasonlítható össze a magyar helyzet a német végzettekkel, vagy pl. az egyik New York-i iskolával, ami a legrégebben működő iskola, mert a nácik nem záratták be. Tőzsdecápa valószínű nincs. De az egy időben Németországban élt barátainknak voltak w.-végzett könyvvizsgáló kollégáik.
Az amerikai egyetemeken a profok nagyon nagyra értékelik a w.-diákokat, mondván nem sémákban gondolkoznak. Az itthoni Zeneakadémán szinte mindenki, tanár, diák, irígyli a w.-ból jövő diákokat azért, amilyen oktatásban részük lehetett.
Nem egészen értem az osztályozás melletti érvelésedet. Azért jó, hogy megtanulja, az igazságtalanságot? Mármint, hogy a tanár igazságtalan? Na, ez miért jó?! Miért ne azt tanulja meg, hogy az emberek JÓK (és vannak szerencsétlen kivételek), hogy van iagazságosság, hogy ő egy olyan környezetben él, ahol a munkának (és nem az osztályzatnak) becsülete van, ahol azért hajtanak, mert ha a másik is tud 90%-os német-tesztet írni (mert felsőben már ilyen is van, bizony!), akkor ő is, ahol azért akar szuper kiselőadást tartani a római korról, mert a barátjáét is olyan nagy érdeklődéssel figyelte az osztály és olyan jól értékelték (igen, az osztály mondta el, hogy mi miért volt jó benne.) És ez nagyon jó ám, mert amíg alsóban a gyerek képes és akar a szeretett tanító kedvéért tanulni, felsőben egyre kevésbé (és ez természetes, ennek így kell lennie a pubertásban, prepubertásban). Ilyenkor milyen jó, hogy megtalálja magában az erőt, a motivációt, amiéet tud dolgozni.
Engem is úgy neveltek, hogy feleljek meg a szülői magas elvárásoknak, meg is tettem. Kitűnő bizonyítvány, versenyek, stb. Nem ebből merítek ma erőt, és nem akarom így nevelni az enyéimet. Viszont akkor lehetővé kell, hogy tegyem, hogy belsőleg legyenek motiváltak. Ez a pedagógia ezt lehetővé teszi.
Olyan sokat tudnék még írni, de már így is túltengtem.
Azért nézd meg ezt. A lista NEM teljes.
http://www.diewaldorfs.waldorf.net/listengl.html
Tőzsdecápa nincs. AmercanExpress CEO van.
Ez is érdekes lehet (ez rövid):
http://www.steiner.edu/why/alumni.html
Szia Mályvacsiga!
Köszönöm, hogy ilyen hosszan válaszoltál, elgondolkoztató. 28 éves leszek néhány hónap múlva. Szerintem én már a „hajtós” iskolaévekbe születtem bele, de nem éreztem kibírhatatlanul megterhelőnek, pedig heti 18 különórám volt általános iskolában.
Természetesen nem hiszem, hogy csak egy jó út van. A problémám az, hogy a hagyományos magyar oktatás bármennyire ágálunk is ellene, sikeres. Felnőttél Te is egy ilyen oktatási rendszerben, Kulcsi is, és nem tűntök sérült embereknek. Akkor mi a baj, ami miatt ilyen radikálisan változtatni kell? Nincs még egy olyan nép, akinek ennyi kiváló tudósa és művésze lenne, mint a magyar. Győztes seregen nem szokás változtatni.
--
Aries
Az tisztán látszik, hogy a Waldorf erőssége az alkotókészség fejlesztésében rejlik.
Az az elv, miszerint a gyermeknek meg kell szoknia az igazságtalanságot, több sebből is vérzik. Arra a tételre épít ugyanis, hogy a gyermek nem több egy miniatűr felnőttnél, ami ugyebár megdőlt. A tizenkilencedik században még ez a paradigma uralta a pedagógiát, ma már azonban elvileg figyelembe vesszük az egyes fejlődésbeli szakaszok kognitív vonatkozásait is. Ez nemes egyszerűséggel azt jelenti, hogy egy gyermek számára az igazságtalanság nem azt jelenti, amit egy felnőtt számára jelent.
Ha azt szeretnénk, hogy felnőttként meg tudjon küzdeni az igazságtalan helyzetekkel, erős érzelmi bázist, biztos pszichés alapot kell lefektetnünk benne. Ehhez nem a küzdőtér az optimális, hanem a kiegyensúlyozott, biztonságos közeg.
A tőzsdecápás példára bővebben az alábbi cikk:
Ha pénzügyi szakember akarsz lenni, tanulj meg zongorázni!
Kíváncsi vagyok nagyon mások véleményére a mostani pedagógiában uralkodó teljesítmény hajszolással kapcsolatban. Jelenleg még a pálya széléről kiabálok, de nekem sem lesz mindig 2éves a fiam.
Szóval, a cikk is és az egyik hozzászóló is élteti a waldorf iskolákat - a "terheljük a gyereket, ahogyan lehet, mert az az életre neveli" elvtől feláll a szőr a hátamon, azt most ki is hagynám - és a leírtak alapján ezek az iskolák az egyéniség és a kreativitás bölcsői. De ebben az iskolákban ezen elvek mellett valamiféle szellemi/transzcendens? szemlélet is jelen van, ami nem mindenkinek fér bele a világképébe, még ha gyermekét egyéninek és a kreatívnak is szeretné látni.
Mi is a szülő (gyermek és/vagy iskola által elvárt) szerepe a teljesítményekel terhelt oktatásban, ha a szülő mégis hagyományos iskolát választ? Úgy gondolom nem az iskola típusa az ami a gyerekeket végletekig terheli.
A waldorfon túl is van érzelmekben gazdag gyermeki élet! És most nem másik alternatív iskolára gondolok.
Az alapvető nézetkülönbség szerintem abban áll, hogy a Waldorf-módszer abból indul ki, hogy a gyerek tudja (illetve segíteni kell ezt kibontakozni), hogy mi érdekli és ezt érdemes továbbfejlesztenie. Ebben nincs is baj, a gond nálam az, hogy ezt meglehetősen kis hatékonysággal teszi. A hagyományos képzés jó oktatóval a Waldorf elveit képviseli, de nagyobb intenzitással. Valahol olvastam, hogy a Waldorfban 9 éves korban jelenik meg először az írásbeliség. Én azzal nem értek egyet, hogy ennyire debilnek nézik a gyerekeket. Sok srác már iskolás évei előtt igényli, hogy megtanuljon írni (én is így voltam, a szomszéd kislánynak írogattam mindenfélét :) ). Szintén problémásnak tartom a tömbösített oktatást, hiszen rengeteg ismeret épül egymásra felsőbb években (biológia-kémia, matematika-fizika), bár ez inkább szervezés kérdése. Egy dolgot nagyon üdvözlök viszont, és ez pedig a művészeti jellegű tárgyak túlléptek végre az ének-zene és a rajz keretein.
Két felnőtt számára sem ugyanazt jelenti. Én nem amelett érvelek, hogy „meg kell szoknia az igazságtalanságot”, hanem meg kell tapasztalnia, és megtanulnia, hogyan kezelheti.
Minden kudarc építő jellegű, az oktató felelőssége abban áll, hogy megmutassa mik a határaid és hogyan léphetsz túl rajtuk.
--
Aries
Kedves Gabianyu, egyetértek Veled abban, hogy a waldorfon túl is van érzelmekben gazdag gyermeki élet. A legfontosabb minden bizonnyal nem az oktatásmódszertan, hanem a pedagógus személye és a közösség, melyben a gyermek hétköznapjait eltölti.
Ha ezt tartjuk szem előtt, akkor mindenekelőtt arra kell figyelnünk, hogy a tanító(nő) személye alapján válasszuk a meg a csoportot, melyben gyermekünk tanulni fog. Mindenképpen ez az elsődleges, és nem az oktatásmódszertan. Minél kisebb a gyermek, annál inkább ez a lényeg...
Egyébként tudtommal az antropozófia szervesen nem épül be a waldorf oktatási rendszerbe, bár az kétségtelen, hogy a világszemlélete hatással van az oktatásmódszertanára.
Aries,
írásbeliség. Igen, az írásbeliség, mint olyan, valóban haramdikban jelenik meg. Ez nem azt jelenti, hogy elsőben nem tanulnak betűket. A hatéves, óvodás lányom egy éve olvas, magától (nem mi és nem a tesók tanították). Hét- és nyolcévesen is olvasni fog, nyilván. De tanrendileg nincs szükség az írásra addig. És hiába kezdik csak 3.-ban az "írásbeliséget", a NAT-nak megfelelve a 3. osztály végére ugyanazt kell tudniuk, mint egy ált. iskolában. Persze nem mindenki tudja, az én második fiam most, negyedikben kezdett el szépen olvasni, de vallom, hogy nem maradt le semmiről. Illetve de, nem mehetett most a kisvasutas tanfolyamra, mert úgy érezetem, túl nehéz lenne neki (mert végigkísértem a nagyot, amikor ő járt), így várnia kell egy fél évet. A hatodikosom most olvashatta el az első 3 HP kötetet. Két-két (hétköz)nap alatt végzett velük, suli és lecke és zeneórák után. Számomra ez döbbenetes, mert én nem szerettem olvasni ebben a korban, a kötelezőkkel a világból ki lehetett kergetni. Ő pedig nem csak HP-t olvas ilyen intenzitással.
A tömbösített oktatás pedig szerintem fantasztikus, és pont azért, mert egy-egy epochán belül simán megférnek a különböző tantárgyak egymással. Most a hatodikosoméknak "fizika" van, és a hangtant tanulják. Ebbe belefért egy részlet a Velencei kalmárból, mert abban ott nagyon sok hanggal kapcsolatos szó szerepelt. Januárban ásványtan epochájuk volt, amibe belefért geológia, kémia, sőt geometria is. (Vagy félreértettelek?)
Kulcsi nevében nem beszélnék, de én nem érzem, hoyg sikeressé tett az oktatás. Van diplomám, igen, (közgáz, ráadásul, és már épp nem is a Marx Károly-ról) de mindig az iskolának vagy a szülőknek tanultam, sajnos. A "holtomiglan tudásvágyat" úgy nevelem mostanság magamba, kínkeservvel. Lehet, hoyg ez csak az én egyéni genetikai hibám, de akkor is így van. Tizenöt évesen kerültem külföldön német gimnáziumba. Ahol nem fejből megtanulni kellett, hanem pl. forráselemzést végezni töriből. Ott haldokoltam, mire valamelyest el tudtam szakadni attól, hogy a tankönyvből akarjak mindent megtanulni.
És pont a magam példája miatt kerestem alternatívát a gyerekeim számára. Ha a gyerekemben benne van, hogy kiváló tudós legyen, akkor az lesz. De ha nincs, akkor inkább legyen egy önismerttel rendelkező, kevésbé gazdag, de kiegyensúlyozott ember, aki pont ezért lesz hasznos tagja a társadalomnak. (Jó fennköltre sikeredett, bocs.)
Gabianyu, Kulcsi,
valóban a waldorf-okattás nem antropozófus oktatás, de badarság lenne azt képzelni, hogy akkor olyan, mint egy világi iskola. Nem olyan. Mivel az oktatás azt veszi alapul, arra az emberképre épül, hogy az ember alapvetően egy szellemi lény, ezért akit a hideg ráz mindenféle spiritualitástól, az jobb, ha valóban nem jön ide. Nagyon sok ateista jár persze waldorf-ba, de ők azok, akiket különösebben nem érdekel az egész, nekik nincs is ezzel bajuk. Dea "vallásosan ateisták"-nak jó tudni, hogy itt van napi fohász (ami nem hasonlít persze semmilyen imához, amit eddig hallhatott egy átlag ember), asztali áldás (azaz hálaadás) és pl. az embertan/állattan epocha szerintem kifejezetten spirituális.
Belinkelem, amit erről a blogomba írtam, csak Gabianyu kedvéért.
Et írtam két évvel ezelőtt, a nagyfiamnál:
http://kisember.freeblog.hu/archives/2006/02/10/1257832/
És ezt az idén:
http://kisember.freeblog.hu/archives/2008/02/12/2935747/
Aries, megértem, ha azt mondod, hogy ez milyen kevéssé tudományos. De nem is negyedikben van itt az ideje a vese-működés tanulmányozásának. :-)
Húh, ez nagyon provokatív... :)
A magyar oktatás sikerességét mindenki ítélje meg maga, mindenesetre amit látok belőle, az nem túl bíztató.
Mivel Sepsiszentgyörgyön tanultam kis- és középiskolásként, az egyetemet meg Kolozsváron végeztem, a személyes élményeim a romániai magyar oktatásból erednek. Másokkal összevetve a tapasztalatokat, ez általánosságban elmondható, hogy nem különbözik nagyban a magyarországi helyzettől.
Igen, felnőttem, lett belőlem valaki, de ez nem jelenti azt, hogy összességében pozitív tapasztalataim lennének a tanulóéveimről. Éppen ellenkezőleg: világképem hátteréül szolgáló tudásanyag nagyrészét az oktatási intézmény falain kívül szereztem meg.
A középiskolai matematikatanárom gyakorlatilag leépítette a kiváló matematikai készségemet. Kiállhatatlan stílusának és teljesítménycentrikus hozzáállásának köszönhetem, hogy a középiskola végére abszolute elvesztettem az érdeklődésem a matematika iránt.
Az első osztályt gyakorlatilag végigbőgtem, mert nem akartam írni és olvasni, és a hegedűórákon is nagyon szenvedtem hat éven át.
Kilencedik osztály elején alig beszéltem románul, de egy zseniális középiskolai tanárnőnek köszönhetően alig 2 év alatt teljesen behoztam a lemaradást. Óráin csak azzal foglalkoztunk, amit szívesen csináltunk, és olyan lendülettel, amit előtte soha nem tapasztaltam iskoláséveim alatt. Szenvedélyes hozzáállásával és a tanterv mellőzésével az érettségire úgy készített fel, hogy magolás helyett saját kútfőből képesek voltunk irodalmi szövegeket magas szinten elemezni egy olyan nyelven, amit alapból gyűlöltünk. Amit Ő művelt, az nagyon távol állt a teljesítménytől és a frontális oktatástól. Akkor értettem meg, hogy a tanításnak vannak humánusabb és eredményesebb módjai is a frontális információátadós-kikérdezős stílusnál.
Azért vészeltem át a sulit, és azért lett belőlem az, aki vagyok, mert nem adtam be a derekam a droidnevelő képzésnek.
Szia aries!
Gyerekpszichológus vagyok, óvodában és iskolában foglalkozom gyerekekkel, legyen az terápia, intelligenciamérés, iskolaérettség felmérése.Hidd el, az írástudás sehol sem az "okosság" mérvadója. Egy gyerek lehet okos, intelligens, vagy kevésbé az, írni akkor tanul meg igazán könnyen és jól, ha idegrendszerileg, nagy-és finommotorikailag érett rá. Lehet ezt kínozni, oldalakat berajzolni horgokkal és vonalakkal, miközben a gyerek már akkor megutálja az írást, amikor konkrétan még nem is tud,írni úgyis akkor fog, amikor a mozgása képessé teszi rá. De lehet úgy is írni tanulni, (és ez szépen, tudományosan le van vezetve)ha előbb vállból mozgatva a kart rajzolnak nagyalapu rajzpapírra, majd ha ez jól megy, akkor jön a karmozgás és legutoljára a csuklómozgás, váltogatva a krétákat, ceruzákat,a papírok nagyságát,hogy minél többféle anyaggal megismerkedhessen az emberpalánta. Ez nagyban fejleszti a finommozgást, segíti az idegrendszeri érést és nem utolsósorban szeretik a gyerekek. Mennyivel másabb ez így, nem? És mennyivel másabb, ha nem kötelező írni megtanulni 1. osztály végéig, hanem ráér. Mert nagyon gyakran az igen-igen okos gyerekek mozgása lemaradottabb. Haladékot kapnak 3. osztály végéig, de meggyőződésem,hogy legtöbbjük addigra már simán és könnyedén ír.
És nem beszéltünk még a manapság egyre gyakoribb diszleksziáról, diszgráfiáról, amik miatt csak türelemmel, rengeteg szenzomotoros gyakorlattal, játékkal tanítható az írás-olvasásra a gyerek. És ezek sem debilek, távolról sem azok!
És a nagyváros, a mai életmód sem kedvez annak,hogy a gyerekek 6-7 éves korukra érettek legyenek az írásra. Gondolok itt a mozgásszegény élemodra is. Megkockáztatom,hogy jó 10-15 évvel ezelőtt nem ennyit mozogtak a gyerekek és nem ilyen kontextusban mint ma (művészi torna, karate, stb. 4-5 éves korban).
A tömbösített oktatásmód meg természetesen a szemléletváltást, az összefüggések meglátását segíti különböző tantárgyak, tudományágak között. megérteni azt,hogy az algebrát nem csak a kockásfüzetben használjuk hanem pl. a fizikában is. Ami a mai magyar oktatásról nem nagyon mondható el.
De persze ez megint a tanító, tanár személyiségén, világképén múlik, amit sokszor megnyirbál és behatárol egy rossz tanrend.
És én a 70 évvel ezelőtti oktatást és a mait nem mosnám össze, nem venném egy kalap alá. Valamit régebben másképp csináltak (vegyes elemi osztályok egy tanítóval 1-3., 2-4. osztály, a nem is olyan régen élt Öveges, aki gyakorlati fizikát tanított és még sok más).
És végszónak hadd idézzek egy 6 éves óvodás kisfiút, aki azt kérdezte, hogy ugye az iskolában kevesebbet kell majd tanulni mint az óvodában?
Kedves Mályvacsiga!
Köszönöm a linkeket, elolvastam amiket írtál. A véleményem ettől nem változott, pedig érdekes az állattan epochának indítása (bármit is jelent az epocha).
Először is el kell ismernem, nem jártam waldorfba, nem ismerek személyesen olyan gyereket/felnőttet aki oda jár/járt. Mégis van bennem egy erős ellenérzés az oktatási módszerrel szemben - és talán Te vagy az, aki ezt a megérzést igazán értheted a waldorfos hozzá állás miatt (jó, ez kicsit paradox). A hagyjuk a gyereket saját tempójában fejlődni nagyon elfogadható elv, személy szerint a lassú írás/olvasás tanításban sem látok kivetni valót, de mégis a hozzá kapcsolódó spirituális kiegészítést nem szeretném gyermekemre erőltetni. Kicsit olyannak érzem ezt, mint mikor a szülő vallását automatikusan felveszi a gyermek - mondjuk a keresztelés során. Aztán eszi, nem eszi nincs más. Pedig lehet sok minden más is. Ha készen kap egy világot a gyerek - még ha a felnőtt szerint a lehető legtökéletesebbet is - már akkor kiszorul a majdani választás lehetőségéből. Belenő valamilyen világképbe, amiből felnőttként már nagyon nehéz kilátni és hiába kreatív, csodálatos, önállóan gondolkodó, a világképét megváltoztatni csak ugyanolyan harcok és küzdelmek után tudja, mint amiket a saját harcaidról írtál.
Nem muszáj velem egyet érteni, de érdemes ezen is elgondolkodni.
A spiritualitás valóban kényes ügy, és mindennemű korai világképformálás nagy felelősséggel jár. Egyetértek Veled abban, hogy óvni és félteni kell gyermekünket mindennemű ezo-spiro-vallásos hatástól, érdemes tehát odafigyelnünk, hogy milyen efféle neveltetésben részesül akár iskolai tanulmányai során is.
Mégis, azt gondolom, hogy a hagyományos iskolák ateista légköre sokkal inkább természetellenes, mint a Waldorf-féle szellemiség. Ez persze már világnézeti kérdés, melyet aligha fogunk tudni megvitatni ezen fórum keretében.
A rítus vallástól függetlenül is a psziché táplálékául szolgál. A gyermek mivel még nem rendelkezik erős intellektussal, az ő világképében még természetes módon jelen van(nak) az Isten(ségek), úgyhogy az alkalmi fohász, ima semmilyennemű világnézeti problémát nem okoz számára. Meglátásom szerint a gyermek (non-)vallásossága elsősorban a szülők világképe alapján, és nem az intézmény által diktált elvek hatására formálódik.
Tudtommal Rudolf Steiner határozott kérésére a Waldorf oktatás egyértelműen különválik az antropozófiától. A gyermekek nem részesülnek antropozófiai képzésben, és a szülőknek nem kell hinniük az ember spirituális voltában.
Gabianyu,
igen, megértem, hogy ha te magad idegenkedsz a spiritualitástól, akkor nem akarod ennek kitenni a gyerekedet. A kettős nevelés káros, bizonytalanságot teremt a gyerekben.
Azzal viszont nem értek egyet, hogy ne adjunk neki semmilyen vallást, hogy később szabadon tudjon választani. Ez nem így működik. Szerintem (és ez nem az én okosságom, ált. ezt mondják) kell egy biztos alap (ami nekem hiányzik, hiányzott), és akkor tud a saját meggyőződése, hite után menni később. A kisgyerek alapvetően vallásos. Nem imádkozós-szűzmáriás-misehallgató vallásos, hanem rácsodálkozó, áhitattal figyelő, magát teljesen átadó vallásos. Ezt jól ki lehet ölni, viszonylag hamar, de ha ezt nem tesszük, sőt tápláljuk bennük az _érzést_, a vallásos érzést, nem magát a vallást, akkor megtarthatja azt a hitét, amihez megfelelő vallást "tud rendelni" később. Ez nagyon furán hangzik, de mi pl. nem tartozunk egyetlen egyházhoz sem (bár a férjem katolikus nevelést kapott, kat. iskolába is járt 7 évig). A gyerekek sem. De hiszünk egy felettes intelligenciában, hogy az univerzumban rend van, és hisznek a gyerekeink is. Nem azért, mert azt mondtuk/mutattuk, hogy így KELL, hanem mert ez jön belőlük, mi csak támogatjuk, tápláljuk.
Székely Györgyné (a férjére rákereshetsz google-ben, akár Georg Kühlewind néven) mondta azt a hasonlatot, hogy olyan ez, mintha a gyerekkel egyáltalán semmiféle zenét nem hallgattatnánk gyerekkorában, mert nem akarjuk befolyásolni, hogy felnőttkorában milyen zenét szeressen. És felnő egy gyerek, aki egyáltalán nem érti majd a zenét. Hiába van előtte a zene teljes tárháza, nem fog tudni vele mit kezdeni. Míg ha hallgatott, akár csak egyfajtát (legyünk radikálisak: csak klasszikusat), akkor ismeri, érti a zenét, és el tudja dönteni, mi tetszik, mi hiányzik, hogy márpedig neki a klezmer meg a ska jön be, és kész.
Viszont ahoyg az elején mondtam: fontos, hogy ne legyen ellentmondás az iskola és a szülői ház között.
Ezt meg ARIES-nek: ma volt az indexen. Rám rám illik. Ez csak statisztika, és nincs köze a w.-hoz, de elgondolkodtató.
http://index.hu/tudomany/ktsk080218/
Köszi mályvacsiga, nagyon jó cikk, egyetértek!
http://index.hu/tudomany/ktsk080218/
Aki a cikket írta, ott savanyú lehet a szőlő. Arról beszélünk, hogy a középszerűen teljesítő emberekből (az esetek 50%) kerülnek ki a sikeres emberek (20%). A maradék 30%-kal mi a helyzet? Ha csak a közepeseket vesszük, a sikeresek még mindig kisebbség. A maradék 50%-król pedig nem beszéltünk.
Ismertek olyan rendkívülit alkotó embert, aki
Mozart, Michelangelo, Ady Endre, Neumann János, Teller Ede, Bill Gates, Lenin, Lovász László (és a többi előadó a Mindentudás Egyetemén) nem ilyen emberként élnek az emlékezetemben. Bár az élet minden dolgában valószínű nem jeleskedhet(ett) egyikük sem.
Természetesen sok jó tanuló nem tudja kombinálni az ismereteit.
A véleményeket ehhez a cikkhez „hétköznapi” emberek írták, ugye. Pszichológusok, mérnökök, sikeres vállalkozók... Csupa hétköznapi szakma, és egyikünk sem waldorfban végzett. Mégis mik lennétek, ha w. módszer szerint tanultatok volna? Tudnátok-e többet elérni az életben? Ha magas EQ-ra, intuícióra gondolok, nem egy gyári munkás vagy kőműves ugrik be, aki suhanc korában összetákolt egy 3-as átlagot.
--
Aries
húh Aries, nagyon különbözik a világképünk... :o)
Csak a módszereink különböznek a boldogulásra, nem a világképünk. :)
--
Aries
Aries,
ha w.-ban végeztem volna, akkor valószínűleg nem mentem volna közgázra a "jó szakmai kilátások" miatt, akkor tudtam volna, hogy mi az, aminek az életemet szeretném szentelni, és nem most harminc-sok évesen agyalnék és gyötrődnék azon, hogy a jól fizető reklámszakmát lelkiismereti okokból otthagyva mi a francot kezdjek magammal, hova tegyem azt az energiát, ami bennem van, a tenni akarást, ha nem gazdag multinacionális cégeknek szeretnék még több profitot felhajtani, mint tettem ezt munkavállaló koromban. Lehet, hogy ha megtaláltam volna azt, amiben teljesen otthon vagyok, szakmailag és mindenhogy, akkor nem rettegnék, hogy hogy fogok 45 évesen visszaállni a munkaerőpiacra, amikor a legkisebb is iskolába megy. Mert akkor ott, abban, nem a korom számítana, hanem az, amit teljesíteni tudok. A multik világában ezzel szemben középkorú nagycsaládos nőként: hahaha!!!!!
(A párom meg szinte hetente elmondja, hogy "bár Waldorf-diák lehettem volna".)
Mályvacsiga, ez messzire vezet. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám, hobbim eredménye közvetlenül megnyilvánul a számomra, és ebben örömömet lelem. Ezek a hobbikat, szakismereteket kis módosulásokkal de általános iskolás koromtól gyakorlom. A párom hasonló cipőben járt, mint Te, évekig próbálgattuk, mi az, amit új hivatásának tud választani. Mióta megtalálta, nagyon keményen dolgozik azon, hogy jó legyen benne és nagyon várja, hogy elérje azt a szintet, amikor válthat. Szerintem a környezet, ami körülvesz sokkal többet számít, mint az oktatásmódszertan. Számomra a keményebb oktatás egy lehetőség, hogy előbb szerezd meg azt a tudást, amivel jól dönthetsz. Ehhez pedig jó tanárok kellenek. A középiskolai tanáraimat nagyon nagyra tartom, szakmájának mindegyik mániákusa, de teret adtak annak, hogy a leadott ismeretet egyénileg add vissza. Ezért is nem értem, miért pont az oktatási módszert kritizáljátok. Közelről ismerek néhány embert a Fazekasból. Azt hiszem, annál hajtósabb iskola nincs Magyarországon. Mindegyikük szívesen emlékszik vissza diákéveire.
--
Aries
Aries, egyetértünk abban, hogy a tanár személye és a környezet a legfontosabb szempont, azonban az oktatásmódszertanról is érdemes beszélnünk, hiszen az határozza meg az intézményesített tanulás mikéntjét.
A fenti elmélkedés nem a Fazekas, vagy más neves intézmények bírálatáról szólt, kérlek ne mosd össze ezt a két témát! Arról csevegtünk, hogy a teljesítményorientált és a karakternevelő oktatási modell milyen elvek alapján építi fel a maga módszertanát. Te az előbbi, mi az utóbbi mellett törtünk lándzsát.
Arról nem beszéltünk, hogy a Fazekas-ban, vagy akár a Székely Mikó Kollégiumban mindez hogyan nyilvánul meg. Mert az igazság az, hogy többnyire a tanár személye határozza meg, hogy milyen arányban hajt a teljesítményre, vagy mennyire tartja hangsúlyosnak a kreatívabb, kollaboratív megközelítéseket. Biztos vagyok benne, hogy a Fazekasban is a Székely Mikóhoz hasonlatosan van mindenféle tanár, ilyen is, olyan is. Ne vigyük el a beszélgetést ebbe az irányba, mert nem ugyanabban az intézményekben tanultunk, így ilyen értelemben nem azonos a hátterünk.
Inkább arról beszéljünk, hogy egészséges dolog-e erőltetni első osztályban az írástanulást, mennyire segíti a harmónikus testi-lelki fejlődést az, ha gyermekünk a heti negyven óra tanóra mellé még egy tucatnyi extracurriculáris tevékenységben vesz részt. Valóban csak az értelmet kell palléroznunk, vagy legalább ennyire fontos a szociális készségek, alkotókészség, érzelmi intelligencia, gyakorlati érzék, kinesztetikus intelligencia fejlesztése is?
Kedves Kulcsi!
Szeretnék többet megtudni a zseniális középiskolai tanárnő módszereiről.
Köszönettel
Lívia
Kedves Lívia! Cristina Pescaru-nak hívják, bővebben egy másik bejegyzésben írok Róla: http://www.crescendo.hu/2010/3/2/az-inspirator
Kedves Kulcsi!
Szeretnék többet megtudni a zseniális középiskolai tanárnő módszereiről.
Köszönettel
Lívia