Saját magára. Nem az anyjára és nem az apjára, hanem magára. Nehéz ezt belátni: mindkét szülő szeretné, ha minél több vonást ismerhetne fel gyermekében. Nehéz lemondani arról, hogy gyermekünkben ne önmagunkat lássuk örülni, futkosni, tombolni.

Olyan édes, pont olyan hisztis, mint az anyja! Pont olyan a szája, mint az apjának, de ha jobban megfigyeled, ez a csendes játékosság egyértelműen a nagyapjára utal. A kire ütött ez a gyerek c. játékot nap mint nap eljátsszák a szülők, nagymamák, barátok, rokonok, ismerősök, szomszédok.

A jótékony postás

Aztán a lelkes mutogatás közben kiderül, hogy ez a vonás nem az apja és nem az anyja; temperamentumát inkább a nagyitól, talán az üknagyitól, de arról keveset tudunk, így lehet a postástól örökölte. Ranschburg Jenő hívta fel a figyelmem arra, hogy mennyire a magunk képére igyekszünk formálni a porontyainkat. Jó lenne, ha zenész lenne, de semmiképpen sem lehet buta, szeretném ha sokat olvasna, és legyen erős egyéniség. Mi lesz, ha nem így alakul? Hallottam már azt a megfogalmazást szülő szájából, hogy nem ezt az életet terveztem gyermekemnek...

Szülői minta vs. önmegvalósítás

Erős késztetés él bennünk, hogy szüleinktől kapott örökség mentén éljük életünket. Első éves egyetemista voltam az építőmérnöki karon, amikor megfogalmazódott bennem, hogy nem azt az életet akarom élni, melyet apám nyomdokaiba lépve elképzeltem magamnak. Nehéz volt szembenéznem azzal, hogy amit magaménak hittem, az valójában az apám, és nem én vagyok. Nem akarok építész lenni még akkor sem, ha közel áll hozzám a geometria, és rajongok a térképészetért. Ez nem én vagyok, ez egy erős nyúlvány, az apám utánzása, az ő életének folytatása, az örökség, melyet önkéntelenül magamra rántottam.
A vágy, hogy gyermekünk tovább vigye saját sorsunk minél nagyobb szeletét, rettenetesen erős. És fordítva: a szülői imázshoz való kötődéstől nagyon nehéz elszakadni. Az intellektus soha nem elegendő ahhoz, hogy a valódi belső természetünknek megfelelő döntéseket hozzuk.
Az első vizsgaidőszak után erős késztetést éreztem arra, hogy megvizsgáljam múltam, jelenem és jövőképem. Alig múltam húsz éves, tele voltam vággyal és álommal, és az a lét, melyet Brassóban élni kényszerültem, nem illett össze mindezzel. Szigorú önvizsgálatnak vetettem alá magam: három napig bezárkóztam a szobámba, nem ettem semmit, csak meditáltam és töprengtem. Eszközül az asztrogram-elemzést választottam, de lehetett volna bármi, ami segít erős érzéseimet gondolatokba formálni. Az első napon a múltat elemeztem, azt vizsgáltam, hogy milyen értékek mentén éltem gyermekkoromban, majd a gimnazista évek alatt. Arra kerestem a választ, hogy milyen fő személyiségvonások jellemeznek, hogy mi az a hivatás, mely révén megvalósíthatom önmagam.
A második napon a jelenemmel foglalkoztam. Azt feszegettem, hogy milyen hatások érnek az egyetemen, mi a pozitív és negatív vetülete annak a létformának, amit Brassóban űzök a Universitatea Transilvania Brasov építőmérnöki karán.

A harmadik nap a jövőmet próbáltam letisztázni. Kívánom folytatni a beton tanulmányozását, hogy öt esztendő múltán átvehessem apám cégének irányítását, vagy felhagyok mindezzel, és engedek a belső késztetésnek, hogy elkezdjem pszichológiai tanulmányaimat? Az egyik oldalon a biztos jövő és egy elfogadható szakma képe, a másik oldalon egy kívánatos szakmai terület és egy teljesen ismeretlen, bizonytalan jövő állt. A megérzésem azt diktálta, hogy azonnal hagyjam ott az egyetemet, és vállaljam be a bizonytalanságot, hiszen még fiatal vagyok, lesz időm korrigálni rossz döntés esetén. A három napi töprengés alatt azonban túlságosan sok időt fordítottam a kérdés racionális kivesézésére, így a megérzést fokozatosan kiszorította a józan ész. Úgy döntöttem, hogy az egyedüli jó döntés, ha folytatom építőmérnöki tanulmányaimat. Másnap reggel kamaszhoz illő mesterkélt komolysággal közöltem szüleimmel, hogy a rossz vizsgaeredmények ellenére Brassóban maradok.

Néhány hét múlva véglegesen eldobtam magamtól apám körzőjét és mérőszalagját. Minimálbérért elmentem topográfsegédként dolgozni, hogy egy fél év múlva felvételizhessek a megálmodott szakra. Ez volt életem egyik legjobb döntése, melyet a józan ész ellenében, intuitív indíttatásból meghoztam.
Még volt néhány hasonló kaliberű döntéshelyzet életem során, olykor a józan észre, máskor az intuíciómra hallgattam. Kivétel nélkül minden helyzetben az intuitív döntés volt a helyes irány.

Azzá légy, amivé válni akarsz

Két féle motivációs erő lakozik a pszichénkben. Az egyik a felettes én köré szerveződik: tedd azt, amit a szüleid és környezeted megjutalmaz, és kerüld el azt, amiért büntetés jár. A másik hajtóerő hátterében az a késztetés áll, hogy azzá légy, amivé a lelked mélyén válni akarsz. A rogersi emberképről van szó, miszerint a születés pillanatától magunkban hordozzuk azt amivé lehetünk, amivé kiteljesedhetünk. Ez volna az önmegvalósítás célja, avagy a teljességgel működő személy ideája.

A bizalom-bizalmatlanság krízise

Két mozgatórugó tevékenykedik bennünk már születésünktől fogva, s hogy melyik válik dominánssá, az az egyes fejlődésszakaszok krízishelyzetének kimenetelétől függ. Az első életév a bizalom-bizalmatlanság problémájára épül. Ha minden jól alakul, gyermekünk biztosan kötődő csecsemőként kerül ki belőle felvértezve a remény én-minőségével. A remény arra irányul, hogy bízom abban, hogy egy olyan világra születtem, melyben azzá válhatok, amivé valóban szeretnék lenni.

A jó világban lévő gonosz gyermek

Az első életévben elsősorban az anyára hárul a felelősség, hogy olyan biztonságot adó közeget teremtsen gyermekének, melyben kialakulhat a bizalom a világ felé. Tartsuk szem előtt azt az alapszabályt, hogy könnyebb egy jó világban gonosznak gondolni magunkat, mint egy gonosz világban jónak. Ha gonosz a világ, esélyem sincs arra, hogy megvalósítsam a legmélyebbről fakadó vágyamat, hogy azzá válhassak, amivé válhatok. Ha a világ gonosz, akkor tőlem független erők akadályozzák kibontakozásomat, akkor nincs remény arra, hogy megvalósítsam születésem célját. Ha egy kisgyermek erőszakkal találkozik a családján belül, előbb-utóbb kialakul benne egy mérhetetlen önvád, lelkiismeretfurdalás, miszerint ő az oka minden rossznak, mely a családban érezhető. Minden gyermek, kinek működik a pszichés immunrendszere, ki él az énvédelmi mechanizmusaival, introjektálja (bekebelezi) a családi erőszakot, hogy saját magát tegye felelőssé a történésekért. Így lesz a gonosz világból jó, a jó gyermekből gonosz személy. Ezáltal esélyt ad arra, hogy a benne lévő önmegvalósítási vágy ne aludjon ki.

A két erő

Nemcsak a születés utáni első életévben, de már a perinatális időszakban megalapozódnak az alapvető pszichés struktúrák, melyek később a személyiség meghatározó jegyeivé válnak. A temperamentum, az extra-introvertáltság, és a személyiség mélyén lévő más jegyek már nagyon korán meghatározzák az önmegvalósítás irányultságát. A szülők által táplált elvárások gyakran ezen tendenciák ellen dolgoznak, így roppant korán kialakul két –egymás ellen dolgozó- centrum.
A sok elvárás a hamis középpontot erősíti gyermekünkben. Szeretnénk, ha már idejében megválogatná a játszótársait, ha győzedelmeskedne a játszótéri csetepaték során, ha úgy cselekedne, ahogy nekünk jól esik. Lehetőleg legyen extrovertált, legyen önérvényesítő, érdekelje a képzőművészet, nem árt, ha négyévesen már olvas, ötévesen angolul gagyog és örülnék, ha hatévesen megírná az első versét. Körülrajongjuk, ha azt teszi, ami nekünk kedves, és neheztelünk rá, ha nem olyan, mint amilyennek látni szeretnénk.

...az embernek vele születik a temperamentuma, és ez a temperamentum kéthetes, háromhetes kortól már látható. Ennek a temperamentumnak jelenleg legalább kilenc típusa írható le, mert ez nagyon összetett dolog. A figyelem koncentrációjától, tartósságától, elterelhetőségétől kezdve a mozgékonyságon át nagyon sok tényező tartozik bele. A szülő mindezt az első pillanattól látja a gyerekén, mint ahogy az első pillanattól kezdve van elképzelése arról, hogy milyen gyereket szeretne. És itt jelenik meg először az, amit én az előbb általánosságban mondtam: ez a kettő ütközik egymással. Azt akarom, hogy nekem jó gyerekem legyen, és a legtöbb szülő ezt akarja, mert nem szeretne energiát pocsékolni a gyerekre. Engedje meg, hogy szerethessem, ha éppen ráérek, és ne kelljen odafigyelnem, amikor nem érek rá. Azt mondja nekem egy anyuka, amit én ezerszer hallottam az elmúlt negyven évben: „Tetszik tudni, tanár úr, én olyan szerencsés ember vagyok, megetetem a gyereket, tisztába rakom, leteszem, és rá se kell nézni a következő etetésig”. Nekem pedig mindig összeszorul a szívem, mert ott van benne az alapvető igény, hogy lehetőleg ne kelljen ránézni. És az a gyerek, aki megpróbálja kikövetelni magának, hogy ránézzenek, eleve bekerül a „rossz gyerek” amorf fogalomkörébe, amit én nem is értek. És ezt sokkal előbb fogják rá, mint ahogy saját maga rossz vagy jó lehetne, de aztán tényleg „rossz gyerekké” válik, elsősorban azért, mert ráfogják (Révai Gábor: Beszélgetések nem csak gyerekekről Ranschburg Jenővel és Vekerdy Tamással, 126 o.).

Illusztráció

Seth Sorenquist, deviantart (c): Kain és Ábel, http://sorenquist.deviantart.com/