Popper Péter ír valahol arról a kísérletről, melyben megfelelő utasítások hatására a hipnotizált személyek képesek voltak kikapcsolni a fájdalom érzetét. Amikor a kísérletvezető arra szólította fel a hipnotizált személyt, hogy hívja elő azon részét, mely érzékeli a fájdalmat, az alany meglepő precizitással számolt be a testét ért fagyasztásról, égetésről, vagy éppen szúrkálásról.

Semleges hanghordozással ismertette, hogy ez neki fájdalmat okoz.

Műtét alatti érzékelés

Egy másik kutatásban azt vizsgálták, hogy a műtéten átesett, altatott személy hipnotikus állapotban képes-e felidézni az átélteket. Hasonló eredményre jutottak: a kérdezett személynek a jelek szerint volt egy személyiségrésze, mely érzékelte az eseményeket, mely objektíven rögzített minden részletet, mely a műtét alatt történt vele. Képes volt beszámolni a műtét által okozott fájdalomról úgy, hogy közben teljes mértékben távol tartotta magát tőle. Akár egy külső megfigyelő, ki nemcsak a cselekményt, de a mögöttes érzéseket, gondolatokat, szándékot is felfogta, anélkül, hogy azonosult volna vele.

A születés újraátélése Stanislav Grof segítségével

A Stanislav Grof féle holotróp-légzés technikájával különös élményt hívhatunk elő, mely radikálisan megváltoztathatja addigi felfogásunkat az életről. A módszer gyakorlóinak beszámolója szerint speciális légzéstechnika segítségével, úgynevezett holotróp tudatállapotban (holos = űr, trepein = irányultság, cél), saját születésüket élik át újra. Az élmény meglehetősen döbbenetes, mely nem illeszkedik a hagyományos világképekhez, a hagyományos fejlődéspszichológia pedig nem tud mit kezdeni vele. Nem kívánok állást foglalni a témában: akár ténylegesen újraéli a születést a módosult tudatállapotban lévő személy, akár újraalkotja azt valamilyen belső élményanyagból, az átélt élmény életreszóló sokkhatással jár együtt. Ez a jelenség is feltételez egy időn és téren túli Megfigyelőt, ki énünk fejlődési tempójától függetlenül érzékel és egyszerűen csak van.

A visszajelző csoport

A Tom Andersen-féle családterápiás módszer lényege éppen a Tanú és az egó közötti váltakozásra épül. A család csoportos pszichoterápián vesz részt. Két pszichoterapeuta van jelen az ülésen, az egyik irányítja a beszélgetést a kliensekkel (rendszerint férj-feleséggel), a másik meg csendes társként figyeli a társalgást. Bizonyos időközönként az irányító félbeszakítja a diszkurzust, és a társához fordul. A megfigyelő felvázolja az észrevételeit, összevetik az elképzeléseket a helyzetről, olykor az adott probléma gyökerét firtatják, máskor átfogalmazzák (újrakeretezik) a hallottakat. Mindezen idő alatt a kliensek megfigyelőkké válnak, és nem szólhatnak bele a terapeuták eszmecseréjébe. Kénytelenek az akár vitáig fajuló társalgásban involválódott énjüket visszafogni, hogy teret engedjenek a másik két félnek. Ezáltal lassan kialakul a szempontváltás készsége: új megközelítésben fognak rálátni a saját helyzetükre. Andersen a következő szavakkal írja le az első ilyen pszichoterápiás ülését:

Éppen egy fiatal orvos beszélgetett egy családdal, amelyik hosszú szenvedésen ment keresztül. Olyan sokat szenvedtek, és olyan sok ideig, hogy már szinte el is felejtették, létezik más is a szenvedésen kívül. Kihívtuk az orvost a tükör mögötti szobába és néhány optimista kérdést ajánlottunk. Visszament és próbálkozott, de a család könnyen visszaverte, és lehúzta magához. Elláttuk az orvost kétszer annyi új optimista kérdéssel – hiába. Ekkor bukkant az ötlet nagy nehezen felszínre. Észrevettük, hogy van egy mikrofon a szobánkban, amely az interjú-szoba hangszóróira van csatlakoztatva. Kevesebb, mint egy percünkbe került a döntés: bekopogunk az interjú-szoba ajtaján, és megkérdezzük őket, akarnak-e figyelni ránk egy darabig, mivel van néhány ötletünk, ameny hasznos lehet az ő beszélgetésükben. „Ha elfogadják az ötletet” – mondta a kolléga, aki bekopogott, - „az a javaslatunk, hogy mindnyájan, a család is és az orvos is,maradjanak a helyükön a szobában. Berendezésünk lehetővé teszi, hogy lecsökkentsük a világítást itt az önök szobájában, mi pedig fel fogjuk kapcsolni a lámpákat a szobánkban. Tehát önök fognak látni minket, mi viszont nem láthatjuk önöket többé. A hangot is át tudjuk úgy kapcsolni, hogy önök hallani fognak bennünket, mi viszont nem”. Az utolsó lehetőségünk volt, hogy a család elfogadja ezt az ötletet – és elfogadta. Megdöbbentően izgatottnak tűntek. Ott ültünk, hallgatva a neoncsövek gerjedését, amíg a fény felgyulladt a szobánkban, és utána hosszú, hosszú csend...” (Tom Andersen: A visszajelző csoport, Családterápiás sorozat 4, Animula Kiadó).

A naplóírás, mint gyógyító folyamat

A naplóírásban az a szép, hogy élményeinket új nézőpontból fogalmazzuk újra. A napló főhőse és a napló írója ugyanaz a személy, két különböző pozícióban. Külső nézőpontból mesélem el az eseményt, mely énem körül szerveződött. Ahogy újrakonstruálom a történteket, óhatatlanul is egy kicsit hátra kell lépnem, hogy átlássam az élmény kontextusát. Ez az a pillanat, amikor harmadik féllé változom, amikor az élményben úszó énem fölé helyezem magam.
Az új pozíció által feldolgozom az élmény azon vonatkozásait is, melyeket az involváltság miatt képtelen voltam az adott helyzetben megtenni. A lelki problémák hátterében nagyon gyakran az azonosulásból fakadó szűklátókörűség húzódik meg. Az érzéssel való identifikáció miatt képtelen vagyok megérteni a helyzetet, és ezáltal könnyen félrecsúsznak a dolgok: nem tudom az új átélést kellőképpen hozzáilleszteni a meglévő élményanyaghoz. Ehhez kétségtelenül decentrálásra van szükség. Ebben segít a pszichoterapeuta, a napló, vagy alkalomadtán az élettárs, barát.