Énblog. A fantázia és valóság színes egyvelege.
Egy hete történt, hogy a Béke úton haladtam a bal sávban, amikor az előttem guruló gépjármű a szokásosnál nagyobb féknyomot rajzolt. Nem voltam rest, beletapostam én is, de nem kellett tövig nyomnom a pedált, így tudtam figyelni arra, hogy ne koccanjon nekem a szorosan mögöttem lévő Suzuki.
Látómezőmet ívekben barázdálja vakfoltok tömege. Kicsiny, rakoncátlan, fényes pöttyök állnak össze rosszindulatú sávokká, hogy a szemem mozgásával harmonizálva lengjék be a teret. Foltokban nem látok.
Bal szemem jobb alsó sarkából bukkan elő olykor a kis fényes cérnaszál: megszoktam, optikai létem szerves részévé vált. Több mint egy évtizede jelent meg először.
Mintha egy elnagyolt festmény belsejében lettem volna, gyermekkorom stilizált és egyszerűsített utcájában sétáltam. A részletek hiánya, a pasztelszínekkel borított utca képe, a kifelejtett ablakokkal tornyosuló tömbházak foghíjas kontúrjai csonkított tér érzetét keltették bennem.
Hideg volt. Kihült teste betöltötte a teret, nem volt más, csak ez a személytelen fagyos massza. Rettegtem. Élettelen tekintete csontomig hatolt, nem akartam feloldódni benne! Egy pillanatra bevillant, hogy talán álmodok.
Ma is megkérdeztek. Valahogy megérzik rajtam, hogy potenciális hívő vagyok. A mélyreható szemkontaktust követően a kezembe nyomtak egy rövid Mennyei útmutatót, majd felvilágosítottak:
A kamaszkori édesvízi fanatizmustól a világmegváltós intézményesített jógaiskoláig az eszmei elvhivatottság különböző fokozatait sikerült megtapasztalnom. A csoportos kiválasztottság gyönyörénél erősebb életérzést a mai napig nehezen tudok elképzelni. Hinni az Útban, a Guruban, a kiválasztott ember szavában: nincs több kétely, nincs több egyéni döntés.
Csak akkor értettem meg a gondolatot, ha írni, beszélni tudok róla, ha Te felfogtad, hogy miről van szó. Megvizsgálom, hogy mennyit tudok arról, mit napok óta böngészek: nézem a villogó kurzort, s megpróbálom a saját szavaimmal elmesélni azt, hogy miről is van szó.
Régóta tervezem, hogy írok egy beszámolót arról, hogy miként látja a világot egy korlátolt felfogóképességű egyén. Tömören, reflexiószerűen. Aztán nem írtam meg, mert tartottam az önbeteljesítő jóslat erejétől. Nevezzük önsanyargatásnak, az önérvényesítés hiányának, vagy egyszerűen tudatlanságnak azt, hogy most mégis szólok.
1,52 x 1,1 méretű asztalon villog ez a nyavalya, folytonosan ég, perzseli a retinám, felemészti az agyam. Trónfosztott diktátorként utasítom ad hoc módon mindenféle értelmetlen dologra, állományt ide, állományt oda, állományt vissza, módosítás itt, megosztom, nem osztom meg, összetömörítem, kitömörítem, feldarabolom, összeillesztem, mindenféle perverz dolgot elmívelek vele, és nem érzem, hogy ez jól van így. Hiába noh, értem a szakma nyelvét, egész áldott nap vájkálok ebben a szagtalan áramköröktől bűzlő BIThalmazban, matatom a műanyag betűket, és rámtelepszik valami nyugtalan tunya érzés: lehetne ez másképpen is.
Ismét kiégett retinám egy darabkája, kit zavar?