Készült, felvételizett és bejutott. Eltartják még 4-5 évig, élete fénykora következik, a szülőktől való leválás terhe még egy ideig nem nyomja a vállát. Csak halvány fogalmai vannak arról, hogy mihez kezd az egyetem után, titkon reméli, hogy még egy-két évig mesterizhet, majd esetleg megpróbálkozik egy másodegyetemmel, vagy egyéb posztgraduális képzéssel.
Tavaszi éjszaka volt. Pizsamában róttam Kolozsvár Monostor negyedének macskaköves utcáját. Egyedül. Akkor még nem tudtam, hogy a vélt halálos kór helyett a lassan kialakuló asztmás tünetek hátterében az atkaürülékre való érzékenységem húzódik meg.
Van bennem egy kényszerítő erő, mely ha a megfelelő pályán haladok, lappangva várja, hogy félrelépjek. Ellátom a napi rutinba szerveződő feladatokat, évek telnek el úgy, hogy alapvetően helyénvalónak érzem a dolgok alakulását. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy 3-4 éves ciklusokban szerveződik életem .
Minden szorongás végső forrása a megsemmisüléstől való félelem. Mindenki meghal egyszer, azt azonban nem látom magam előtt, hogy a magam nagyszerűségében megszűnjek létezni .
Nem lehet a létről a semmi hiányában fogalmat alkotni. Mindannyian meghalni születtünk. Mégis, a lelkem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy én más vagyok.
Látómezőmet ívekben barázdálja vakfoltok tömege. Kicsiny, rakoncátlan, fényes pöttyök állnak össze rosszindulatú sávokká, hogy a szemem mozgásával harmonizálva lengjék be a teret. Foltokban nem látok.
Bal szemem jobb alsó sarkából bukkan elő olykor a kis fényes cérnaszál: megszoktam, optikai létem szerves részévé vált. Több mint egy évtizede jelent meg először.
Oldott hangulatban zajlott az első nemzetközi Implab workshop. Verdikt: megérte ott lenni.
A mai nap az implicit jelenségekről szólt: a mesterséges nyelvtantól a tudattalan észlelés szubjektív méréséig számos érdekes előadást követhettünk végig az IBS épületében.
Punnyadok a megszokott sarokban, nézem a pixeleket, s nem gondolkodom. Lelkesen kalapálom a billentyűket, tologatom a dokumentumokat, kb. 10 emberrel csettelek párhuzamosan, óránként megírok öt e-mailt. Érinthetetlen vagyok.
A 20. Családterápiás Vándorgyűlésen volt egy előadás, melyet különösképpen izgatottan vártam. Kovács Miklós blogról tartott bemutatása már csak azért is rendkívül ígéretesnek tűnt, mert kíváncsi voltam arra, hogy miként fest ez a még meglehetősen zavaros műfaj egy családterapeuta szemszögéből.
Mintha egy elnagyolt festmény belsejében lettem volna, gyermekkorom stilizált és egyszerűsített utcájában sétáltam. A részletek hiánya, a pasztelszínekkel borított utca képe, a kifelejtett ablakokkal tornyosuló tömbházak foghíjas kontúrjai csonkított tér érzetét keltették bennem.
A tegnap délután a kezembe akadt Vekerdy Tamás Lélek-jelenlét c. könyve, s nagy élvezettel lapoztam végig reggeli tűnődéseit. "A fiatalság kultusza – az öregedés dicsérete" szösszenetében írja: