E-learning konferenciára vagyok hivatalos, ahol a kettő pont nullás cikkem apropóján összefoglalnám az elektronikus tanulás történetét. Áttekintőt tervezek a CD-s hőskorszaktól a szociális hálókig a keretrendszer őrületen át. Egyre inkább foglalkoztat a kérdés, hogy mit lenne érdemes kihangsúlyoznom, mire lesz fogékony az összegyűlt hallgatóság, mit szeretnének hallani tőlem, illetve mit tudok átadni abból, amit mindeddig megtapasztalhattam.

Az integrálfilozófia középpontjában a sokoldalúan kiteljesedett ember prototípusa áll. Wilber szerint az átfogó fejlődéshez legkevesebb négy aspektusra kell odafigyelnünk, az alábbiakban ezeket veszem górcső alá. Az előző bejegyzésemben körvonalaztam a poszt-indusztriális kor emberét, megfosztottam a klasszikus gurutól, és a felvilágosult rációjára bíztam, hogy végigjárja a szellemi fejlődés rögös útját.

Több mint tíz éve annak, hogy utoljára guru szárnyai alá préseltem magam. Ő volt a Mester, kinek kezdetben puszta megjelenése is misztikus borzongással töltött el, s kiben bízni akartam, feltételek nélkül. A kezdeti lelkesedésem később lehiggadt, amikor egy-egy csoportos meditációt megelőzően olykor 10-12 órát is vártunk rá.

Wilber integrálelméletének öt alapeleme van, melyből hármat vázoltam fel előző írásaimban: a létramodelles bejegyzésekben a szintekről (stages), a négy ok c. cikkben a negyedekről (quadrants), az enneagramos bejegyzésben pedig a típusokról esett szó. A következő két aspektust a vonalak (lines) és tudatállapotok (states) alkotják.

Popper Péter ír valahol arról a kísérletről, melyben megfelelő utasítások hatására a hipnotizált személyek képesek voltak kikapcsolni a fájdalom érzetét. Amikor a kísérletvezető arra szólította fel a hipnotizált személyt, hogy hívja elő azon részét, mely érzékeli a fájdalmat, az alany meglepő precizitással számolt be a testét ért fagyasztásról, égetésről, vagy éppen szúrkálásról.

Engem figyel. Stabilan, kimozdíthatatlanul konstatálja minden mozdulatomat, gesztusomat. Mint a skandináv mozifilmben: ott ül a kakasülőn, s lejegyzi minden rezdülésem, objektíven, szenvtelenül. Olykor figyelek rá: látom magam, amint a képernyőt bambulom, gépelek, vagy csak egyszerűen nézek magam elé.

A minap bejelentkezett a védőnő. A Kedvest hívta, s egy gyors etye-petye után közölte, hogy akkor most veszi a kabátját, és átszalad, hogy megnézze Annát. A lakás romokban hevert: az Alany szorgos munkásságának nyoma a kisszobától a konyháig átlengte a helyiségeket, gyakorlatilag mozdulni sem lehetett a sok kipakolt cucctól.

Az elmúlt két cikkben a Wilber-féle létra első hat fokát jártuk be, az ego születésétől a kibontakozásáig és hanyatlásáig. A további szintek felvázolása előtt következzen néhány kérdés! K : Az előző két részben összekapcsoltad a Wilber-i modellt a Piaget-féle kognitív fejlődéssel. Ez annyit tesz, hogy minden gyermek eljut a konvencionális erkölcsi szintre (formális műveleti szakasz), és a felnőttek zöme az ötödik-hatodik szint között mozog?

Az alábbiakban arról lesz szó, hogy egyszer a szabály az úr, másodszor mi uraljuk a szabályt, harmadszor pedig rá kell döbbennünk arra, hogy mindez másodlagos dolog, mert felhízlalt énünk visszavonhatatlanul elpusztul. Az előző rész a tudatfejlődés preperszonális szintjeiről szólt, melynek során a magzati, Egységlétből előbb a testi-, majd a mentális én kikelésével a hetedik életévre már egy jóldifferenciált egó jött létre.

Minden szellemi hagyomány feltételez valamiféle tudatfejlődést, melyet egyesek nagyobb, mások kisebb spektrumon megtapasztalhatnak. A rádzsa jógától a kaballáig a tantrán és taoizmuson át, vagy akár az ókori görög iskoláktól a keresztény miszticizmusig,