Elsősorban a humanisztikus pszichológiáról. Másodsorban az analitikus irányvonalakról, különös tekintettel Jungra és Frommra, legvégül pedig a kognitív forradalomról.
Engem figyel. Stabilan, kimozdíthatatlanul konstatálja minden mozdulatomat, gesztusomat. Mint a skandináv mozifilmben: ott ül a kakasülőn, s lejegyzi minden rezdülésem, objektíven, szenvtelenül. Olykor figyelek rá: látom magam, amint a képernyőt bambulom, gépelek, vagy csak egyszerűen nézek magam elé.
A minap bejelentkezett a védőnő. A Kedvest hívta, s egy gyors etye-petye után közölte, hogy akkor most veszi a kabátját, és átszalad, hogy megnézze Annát. A lakás romokban hevert: az Alany szorgos munkásságának nyoma a kisszobától a konyháig átlengte a helyiségeket, gyakorlatilag mozdulni sem lehetett a sok kipakolt cucctól.
Az alábbiakban arról lesz szó, hogy egyszer a szabály az úr, másodszor mi uraljuk a szabályt, harmadszor pedig rá kell döbbennünk arra, hogy mindez másodlagos dolog, mert felhízlalt énünk visszavonhatatlanul elpusztul. Az előző rész a tudatfejlődés preperszonális szintjeiről szólt, melynek során a magzati, Egységlétből előbb a testi-, majd a mentális én kikelésével a hetedik életévre már egy jóldifferenciált egó jött létre.
Minden szellemi hagyomány feltételez valamiféle tudatfejlődést, melyet egyesek nagyobb, mások kisebb spektrumon megtapasztalhatnak. A rádzsa jógától a kaballáig a tantrán és taoizmuson át, vagy akár az ókori görög iskoláktól a keresztény miszticizmusig,
A lelki jelenségekkel kapcsolatos legszembetűnőbb nyelvi hiba az agy és a psziché összemosásából fakad. Gyakran hallani olyan szófordulatokat, hogy az agyam szerint így, az elmém szerint úgy. Az agy és elme szinonimaként való használata meglátásom szerint alapvető tévedések melegágyát képezi.
A svábhegyről szóló történetünk megírásával titkon reméltem, hogy gondolatainkat közvetíteni tudjuk az intézet képviselői felé. Néhány hónap elteltével kívánságom teljesült: a minap számos hozzászólás érkezett élménybeszámolónkra, mely alapján egyértelműen kiderült: az illetékesek is olvasták a bejegyzést.
Egyik előző bejegyzésem kommentjében felvetettem, hogy a jéghegy analógia csak első olvasatra jó, egyébként helytelen. Az alábbiakban felvázolom a tudattalan lokalizációs és funkcionális megközelítését. Nehéz a tudatról és a tudattalanról írni, mert két nagyon sok többletjelentéssel felruházott fogalomról van szó.
Mélységesen felháborít, valahányszor meglátom a cigisdobozokon lévő idióta szövegeket. Nem dohányzom, nem is cigiztem soha, ennek ellenére nem gondolom, hogy ez a megoldás. Azzal egyetértek, hogy szabályozni kell a közösségben való dohányzást, ebben nyilvánvalóan nincs semmi kivetnivaló.
Mi a hit? Miért áll minden vallás középpontjában a hit kérdése? Mitől függ az, hogy valaki hisz vagy sem? Sokáig úgy gondoltam, hogy a vallásos közösségekben fellelhető hit problematikája teljes mértékben mindent vagy semmit alapokon szerveződik.